Csata után

Úgy szokás tartani, hogy a társadalmunkat megosztó kérdések károsan hatnak közösségünk életére és magára az egyénre, ezért kerülni kell őket. Példának okáért itt a referendum és a centenárium ügye, kivert biztosítékok sokaságával. A biztosíték párhuzam régi dolog, mondhatni lényegileg érvénytelen, mivel ma az automata kapcsolókat egy pöccintéssel visszakapcsoljuk, míg az említett ügyek során szerzett sebeket nehéz munkával fogjuk begyógyítani, ha egyáltalán (ez a nehéz munka lenne a szeretet).

Nem tudom restellnem kell-e vagy büszkének lenni, de a harctéri hangulat dacára fontos dolgokkal is gazdagodtam. Szét kellett szednem bizonyos – magamban – tisztázatlan összefüggéseket és újra összeraknom őket, hogy a valóságnak kicsivel jobban, elfogadható mértékben megfeleljenek. Ebben a küzdelmes folyamatban mankóim voltak embertársaim véleményei, amelyek segítettek minél teljesebben megtapasztalni közös valóságunk. A katolikus hagyományban ezt hívják szinódalitásnak (azt hiszem). A mostani gondolatmenet kapcsán említeném Szilágyi Sanyi bácsi centenáriumos cikkét és az általa linkelt kivonatot Ledán Istvántól. Köszönöm nekik gondolataikat. Az elhangzott eszméken túl számomra fontos volt még az Eörsy atyától ellesett technika is, miszerint napjainkban, a kőkemény és ellentmondást nem tűrő állítások világában a legjobb amit tehetünk – az állítások igazságtartalmának méregetése és méghangosabb szentenciák visítása helyett – a helyes kérdések keresése, és ha egy mód van rá: megtalálása.

Professzor úr jó szándékkal és meglátással a Hegymászóbakanccsal széjjelrúgott hangyabolyban

Néhány szó az említett vélemények kapcsán. Sanyi bácsi gondolatai sürgetően időszerűek, de nem valószínű hogy a kívánt hatást elérhetnék. Mármint hogy “ráébredve végre a valóságra (100 év után ideje is lenne), átgondoljuk újra felelősen a helyzetünket és a tennivalóinkat”. Miért? Ezen próbáltam morfondírozni egy kis hatást és időt engedve a kérdésnek. A sznob válasz, hogy mindez túl szép hogy igaz legyen, a politikusok nem hallják meg, stb… Lehet ennél tovább menni?

Régi székely közmondás szerint, ami nem megy azt erőltetni kell. :) Megpróbáltam. A kérdés komoly volta ellenére sem jutott eszembe jobb párhuzam egy B kategóriás rejtői jelenetnél. Szóval, hogy is néz ki most az erdélyi magyar közélet (az én szememmel)?

A nehézsúlyú fiúktól a kishalakig mindenki a Hegymászóbakanccsal széjjelrúgott hangyaboly nevű lokálban tolong a szokásos 3-4 napi svédtorna jegyében. Ilyenkor az aktuális érdekek mentén szerveződött szerencsejátékosok a hely fenntartóival és körével mérkőznek meg kar-kar, lábszárcsont-állkapocs ellen stílusban. A játékosok minden nap meglepő módon elveszítik pénzüket a társalgótér szerencsegépein, mivel a tulajdonos – kinek misztikus neve Rövidlátó Statisztikus – kérésére a forgalmazók 9/10-es arányra állították a gépek hozamát, ami annyit tesz, hogy a kellemes klientúra a szórakozásra invesztált összeg csupán egy tizedét „nyeri” vissza. 1000 pengőből 100-at. A részvényesek meg a bútorgyáron mossák keresztül a busás jövedelmet akarva akaratlan, mivel a felbőszűlt tömeg a 3-4 naponta ismétlődő hadgyakorlat alkalmával módszeresen pozdorjává tör mindent. Ebbe a kultikus tömegolimpia szerű moszteső táncba lép be a professzor úr, akit mindenki tisztel – ilyen is van – és javasolja, hogy állítsák a gépeket fogyasztó barátabb haszonarányra, csökkentve ezáltal az összecsapások és a pusztítás gyakoriságát, élhetőbb életteret teremtve. A pillanatnyi meglepettség és tanácstalanság közepette Fülig Jimmy lép a professzor úrhoz és tőle szokatlan előzékenységgel a konyhai liftbe helyezi, felvilágosítván őt a testgyakorlat érdekérvényesítési célján kívűl eső egyéb faktorok felől is: „Mi itt nem csak érvényesítünk, hanem érvényesülünk is, tisztelt tanár úr!”

Ez a bugyuta történet semmilyen relevanciával nem bír, csak azt szeretné sugallni, hogy irracionális elvárni kortárs vezetőinktől, akik a nagy virtuális erdélyi nemzetiségi harc közepébe születtek bele, hogy a feltett kérdést saját lényüktől elválasztva, szabadon lássák. Megtanulták csökkenő erejű közösségüket a lehető legvehemensebben védeni, a kiharcolt jogokért kiállni, újakért pragmatikusan egyezkedni. Nem kaptunk önálló magyar egyetemet, magyar orvosi kart, mit tudom én még mi egyebeket, pedig reggeltől estig harc, harc, harc. Az egyházak és a nemesi leszármazottak vagyonát nem szolgáltatták maradéktalanul vissza. Megértheti/megteheti így a politikum, amit Sanyi bácsi ajánl? Budapest megadja a követeltek pótlékát egy párhuzamos valóságban. Folytatni fog bárki független politikát a romániai integrálódás jegyében?

Vigasz

A fenti látlelet sötét és fagyott, mint kihűlt szürkeszamár szar a csillagtalan hargitai éjben. Miben reménykedhetünk ezek után? Politikai dimenziókon kívűl eső perspektívákban.

Ledán István beszédében a következőkre hívta fel a figyelmet: „A kisebbségi sors - így Makkai - nem politikai lehetetlenség, hanem morális lehetetlenség. Csaknem mindegy, hogy a kisebbségi sors politikai, gazdasági, szociális, vagy kulturális szempontból elhordozható-e vagy nem: legmélyebb gyökerében elviselhetetlen, mert merőben ellenkezik az emberi méltósággal. Kisebbségben élni azt jelenti, hogy lefokozott életformák között élünk, így pedig a szó európai értelmében nem lehet embernek lenni. Kisebbségiként emberi méltóságunkban szenvedünk sérelmet. Igaz-e ez? Igaz-e, hogy a kisebbségi lét, bármilyen vonatkozásban (magyarként vagy reformátusként) emberhez méltatlan, lelkileg és morálisan lehetetlen állapot? Feltűnő, hogy Makkai végig emberről, emberi méltóságról beszél. Mi a helyzet a hívő emberrel? A hívő ember méltóságával? Én úgy tudom, hogy a kisebbségi létmód a hívő ember természetes és magától értetődő állapota.”

Ejsze lehetetlen a fenti gondolatmenetet politikai szemszögből elfogadni. A kisebbségi lét kiszolgáltatott, függő viszony. Ez politikai és gazdasági értelemben veszélyeztetett helyzet, az élet lényegére vonatkozóan azonban áldás. Mert a kiszolgáltatottság alapvető emberi tulajdonságunk. A minket megtartó társadalom nélkül alapvető igényeinket sem tudnánk biztosítani: étkezés, tisztálkodás, kultúra stb... A civilizációk fejlettségének egyik fokmérője lehetne, hogy az alkotó egyének hány százaléka nem ért háztáji mezőgazdasághoz, állattartáshoz stb. Szociális fejlődésünk mélyén megbúvó alapvető felismerésünk, hogy az egyén csak a másik személy által, a másikban tud kiteljesedni. A kisebbségi lét ennek a mély függésnek egyértelmű megtapasztalása.

A teremtett ember e mély és feloldhatatlan kapcsolatát a világgal az ignáci hagyomány vigasznak hívja. A vigasz állapotában az ember szabad, mert kötöttségei, függő volta feltárul előtte és szabaddá válik a jóra. Amikor nem érezzük e kapcsolat éltető melegét vigasztalanságban leledzünk. A vigasz nem boldogságot jelent, hanem annál többet. Ezt a pápa mondja Scorsesének – szóval biztos igaz. :) Döntéseket a vigaszban hoz a bölcs ember, hiszen ilyenkor látja tisztán önmagát a világban.

Döntéseink és cselekedeteink, legyenek azok politikaiak vagy sem, a vigaszban kell foganniuk.

Az elődök: Eötvös és Bibó

Ha Sanyi bácsi vagy Ledán úr elszomorodnának, hogy gondolataikat nem kísérik érdemes figyelemmel, említeném, hogy ez impozáns elődjeiknek is osztályrészül jutott. Eötvös József Deákkal egy időben írta leveleit a forradalom utáni fölhevült nemzetiségi kérdés megoldásának reményével. A Deák nevével fémjelzett kiegyezés azonban, amely megágyazott egy új alapokra helyezett monarchia megerősödésének (iparosodott Ausztria fejlett magyar mezőgazdasággal) elnyomta Eötvös hangját, így semmi sem gátolta a magyar világháborús pusztulást. Már akkor prófétai vénával írta, hogy a nemzetiségi kérdésnek nincs végső megoldása, hanem folyamatos szakadatlan rendezése. Álljon itt művének egyik legszebb gondolata, amellyel bevezet egy számomra reményteljes terminust.

A politikai nemzet az etnikai és kulturális nemzet fogalma helyett a nemzet egységét a politikai akarat összekovácsoló erejéből vezeti le. Nemde ez jelenti az erdélyi magyar integráció egyetlen járható útját? Hogy a románsággal és cigánysággal, közös politikai akarattal „kerülve mindent mi bárkinek érzéseit sérthetné, a vitát tisztán tárgyilagosan fogjuk fel.”

Bibó István egy másik viharos korban a következőket írta, nemzetté való visszaalakulásról beszélve: „Mindhárom nemzet a 18. század végétől napjainkig terjedő időben megkapta a nemzetté alakulás, pontosabban a nemzetté való visszaalakulás leckéjét. Mind a három a maga idejében: Lengyelország 1772–1794 között, Magyarország 1825–1848 között és Csehország 1918–1938 között az európai demokratizmus és patriotizmus mozgalmára olyan lendülettel reagált, mely a nyugat-európai kortársakat a legnagyobb reményekkel töltötte el. Mind a három azonban szembekerült azzal a ténnyel, hogy az örökölt történeti területeket, melyekhez mély érzelmekkel ragaszkodott, annak soknyelvűsége folytán nem képes egységes nemzeti tudattal megtölteni. Mindhárom egy ideig azzal a hiú reménnyel áltatta magát, hogy a demokrácia és a szabadság összekapcsoló ereje fogja a szétgravitáló lakosságot egységbe kovácsolni. Ezt a reményt mindenütt a francia fejlődés nagy példája éltette, ahol a nagy forradalom hatalmas élménye oly sikerrel kapcsolt be másnyelvű kisebbségeket az egységes nemzeti tudatba. Azonban a francia példakép mögött kétezer éves kultúrfejlődés, ezerötszáz éves politikai keret, ezeréves központi hatalom, ötszáz éves nemzeti öntudat és a nagy francia forradalom presztízse állottak. Ezt a példát akarták utánozni a hosszú tetszhalálból felébredt s a puszta létezés nehézségeivel küzdő kelet-európai államok. Így a demokrácia egybeforrasztó erejébe vetett reményük természetszerűen hiúnak bizonyult, és bekövetkezett Lengyelország teljes felosztása, a magyar szabadságharc 1849. évi bukása és Csehszlovákia 1938–39. évi katasztrófája. Mind a három katasztrófát az tette végzetessé, hogy az európai reakció hatalmaival harcoló ország ugyanakkor szembekerült saját elégedetlen kisebbségével is. Mind a három nemzet úgy érezte, és joggal, hogy Európa szégyenletesen cserbenhagyta. Mind a három ország szétesési folyamata, közelebbről Lengyelország ötszöri felosztása, Magyarország 1849. évi katasztrófája és 1919. évi felosztása és Csehszlovákia 1938–39. évi katasztrófája a brutális erőszaknak és az igazságtalanságnak olyan kirívó körülményei mellett folyt le, hogy egyik sem volt abban a lelkiállapotban, hogy a brutális hatalmi erőszak mögött meglássa bizonyos részben a történelem logikáját is.”

Eötvösről nagyszerű, de nem túl fajsúlyos értelmiségi csoportot, Bibóról szakkollégiumot neveztek el.

A jól felépített brand: Yuval Noah Harari

Szerencsénkre az Eötvös és Bibó által megírtakat Harari is lépten nyomon elmondja, így még az is megtörténhet, hogy valaki felfigyel rá és valóban kitalálunk egy mesét/narratívát ami egybekovácsol minket. Áhított sikerességünk kulcsa csak ennyi? Keresni egy fikciót, amit mindenki elfogad és ahhoz igazodni és ragaszkodni?

Megtaláljuk azt a történetet, amelyhez mi erdélyiek alkalmazkodni tudunk?

A politikai cselekvésnek tulajdonképpen már régóta alapvetése a közbeszédben uralkodó témák meghatározása és kisajátítása. Minden politikai aktor számára az a legnagyobb kérdés, hogy megtalálja-e a megfelelő témát és azt tudj-e kommunikálni. Innentől tehát nem fontos, hogy egy elképzelt ideális térben hogyan működik a politikai integráció, hanem hogy hogyan jutunk oda a jelen helyzetből. Melyek azok a kényszerítő erők, amelyek segítenek vagy gátolnak egy egységes politikai narratíva kialakításában?

Posztmarkóizmus

A magyar intézményrendszer garanciájaként létrejött RMDSZ magyar egyetemért, önálló oktatásért, nyelvhasználati jogokért, arányos restitúcióért harcol. Politikai irányvonalai Markó Béla leköszönése után áttevődtek Budapest fele egy paradox külső-függőségi helyzetet teremtve. Bár Romániában élünk, dolgozunk és fizetünk adót intézményrendszerünk egy jelentős hányadát a baráti magyar kormány finanszírozza. Köszönet neki érte. Jó kérdés, hogy ez az átrendeződés mennyire szándékos erdélyi magyar részről. Markó minden esetre nem örül. Az RMDSZ irányváltását megelőzte az EMNP erőltetett felzárkóztatása, a román politikai és törvényhozó hatalom hadba lépése, amely lehetetlen helyzetek megoldhatatlan sorát generálta: Rákóczi iskola, Horváth Anna, Beke ügy, Battyáneum, Bánffy birtokok, stb... A Sapientia megalapítása és sikere kihúzta a talajt a marosvásárhelyi Petru Maior egyetem lába alól, amely így az orvosi egyetemmel összeolvadva további kaotikus helyzetet teremt a magyar orvosképzés kérdésében.

Eközben az EMNT egy éles irányváltással a nyitott román értelmiség fele fordulva mintha meg is kezdte volna egy közös platform kialakítását.

RMDSZ-EMNP térfélcsere és a jővő

Míg az RMDSZ a politikai tér elfogyása miatt jobbra és Budapest fele tolódott, az EMNT és talán EMNP újrapozicionálja magát. Vajon ezek a pártok rendelkeznek távlati vízióval és lehetőségekkel? Hogyan kell hatniuk egy végrehajtó hatalmi ágak szintjén folyó háborús Romániában hogy közösségeink belső és interetnikus kapcsolatai megerősödhessenek?