A végsőkig összezavarodva feszengtünk a Heltai pultjának oldalajtajánál, hirtelen mind egyszerre éreztük, hogy nagyon szűk a hely ennyi embernek, hogy miattunk nem lehet a kocsmában közlekedni, egyszerre álljuk el a kis terembe vezető ajtót és a férfi wc-t. Megdöbbentünk, hogy ez a triviálisnak tetsző felismerés éveket váratott magára. Mind tudtuk, éreztük, hogy ezért Olga a felelős, ez az egész tolongó értetlenkedés az ő műve, hisz mi éveket álldogáltunk abba’ az egy helybe és – bár a dézsiek jól kikerekedtek időközben – mindig jól elfértünk. Olga nem hagyott egy szusszanásnyi időt se a néhány órás gála után, hogy – mi  zenészek – megigyuk az első sörünk, se szó se beszéd lerohant minket. Valami nehezen érthető közvetlenséggel bemutatkozás után rögtön belevágott a vertikális ragaszkodás fontosságának taglalásába (?!) és csűrte csavarta, hogy az öreg bácsik meg nénik a színpadon az előző évszázad léptékében és viszonyrendszerében éltek, és azt megjelenítve léptek fel/elő, mi meg egyből elfogadtuk és értettük őket meg figyeltünk rájuk, és látszott hogy ragaszkodunk hozzájuk és hogy mennyire fantasztikus, hogy a megnyilvánult kapcsolat túlmutat az egész táncházmozgalmon. Hát igen, az ember nem is gondolná – tulajdonképpen mit is?!

Tanácstalanul jobbra-balra pillogtattunk, kerestük Rault meg Gézát, hiszen velük érkezhetett ez az egyébként tisztelettudó és rendkívűl lelkes alig-szőke ciklon. Az említett helyzet további fogyatéka, hogy Olga váltogatta az angolt a magyarral – súlyosbító körülmény Raulék ellen, ők szoktak nem erdélyiekkel flangálni táncházban – de sajnos Kari sem értette összefüggéseiben a mondandóját, pedig mi mind a mai napig úgy tartjuk, hogy ő beszéli a nyelvet. Azt minden esetre elfogadtuk, hogy ha Olga eszmefuttatása koherens, akkor az bonyolult fogalmakra vonatkozhat, mert a minimális csajozó zenész dumákkal mi is elboldogultunk volna, még angolul is – lásd pl. brácsás kolléga a lengyel turnén kis segítséggel:

Amúgy is monopol piaci előnyöket élvező termékek megjelenítése nem javallott, de legalább is indokolatlan.

A helyzet lefutása ezek után már borítékolható volt. Egyikünk sem szereti a bonyolult fejtegetéseket, elvégre táncházzenészek vagyunk – kivétel Kari, de ő is csak este 7 előtt – abban az órában egyetlen vágyunk volt, hogy hagyjanak pihenni egy átevickélt több órás koreográfia maraton után, meg persze plusz egy-egy sör is jól jött volna. Az egyetlen kérdés a menekülő verseny kimenetele volt: ki tud minél hamarabb arcvesztés nélkül megszökni Olgától. A dézsiek elmentek konyakozni és egész ügyesen kommunikálták a hadműveletet mint egy visszafordíthatatlan természeti eseményt, a partiumi különítmény velük tartott szintén megállíthatatlanul, Ficzuséknak székire csöngettek be, a többiek nemes hanyagsággal kimentek szivarozni. Másodszor bántam meg, hogy a preferanszos este után nem tudok konyakot inni, még az illatát se bírom, vesztettem, egyedül maradtam. Mármint Olgával. Meglepetésemre elég hamar megérezte, hogy kellemetlenül vizslatok segítség után, látta, hogy “fáradt vagyok” és felajánlotta, hogy majd máskor tiszta fejjel találkozzunk, mert – mint mondta – neki mindenképpen el kell beszélgetnie néhány táncházassal, legalább egy zenésszel is, hogy megerősítsék vagy tagadják az elméletét. Bármiféle elmélet ami ránk (is) vonatkozhat csakis szemfényvesztés lehet, efelől zsigeri bizonyosság jár át minket, erdélyi táncházzenészeket, a teremtés kezdetétől, de nem voltam elég goromba, hogy megalkuvásra képtelennek tűnő beszélgető társam elküldjem a francba. A dolgok ilyetén eszkalálódása egy picit megijesztett, mi a brant lesz ebből, nekem kell végig hallgatnom ezt az egész kacifántos históriát?! Mi a bánat?! Menteni próbáltam a helyzetet, mondván, hogy nem kávézgathatok fiatal lányokkal, mert nekem komoly barátnőm van és én borzasztó szerelmes vagyok, de ő szemrebbenés nélkül kérdezett ki, majd lelkemre kötötte, hogy néprajzos-antropológus-táncházas barátnőmet föltétlen vigyem el a találkára. Viccel – gondoltam – nem viccel – helyesbítettem – orrlyukai kitágultak, látszott rajta, hogy többek közt az én fejemben is regnáló társadalmi normákra fittyet hány. Fapicsa – gondoltam – Lenyűgöző – vagy ezt gondoltam – már nem is emlékszem. Első meghökkenésem után hamar megnyugodtam, elvégre nekem ezek után nem sok lapot osztanak majd, barátnőm ügyes a szakmájában – ahogy én elképzelem – majd elbeszélgetnek szép kettecskén, én meg kedélyesen legurítok egy sört és amikor szükséges elismerően bólintok, ennyit elvégre megtehetek egy ezer idegen ciklonért is, nemde?!

Barátnőm idegesen huzigálta-rángatta vállfáit a szekrényben és igen plasztikusan görgette ki szácskáján nagyjából a következőket: “Egy nagy ló vagy, hogy ilyen marhaságokba engeded magad belerángatni, minden esetre nekem erre nincs időm a hétvégi konferencia miatt, menj csak el szépen egyedül és edd meg, amit főztél. Hogy lehet egyáltalán hogy fogalmad sincs miről beszéltetek?!” Itt próbálkoztam elmagyarázni, hogy én mérnökként a fogalmilag letisztult, axiomatizált összefüggésrendszerekben tudok kibontakozni de legalább is eligazodni, de csak szúrós tekintetet és sűrűsödő rosszallást véltem gerjeszteni, úgyhogy gyorsan iszkoltam a hálószobából. Barátnőm túl jól ismer engem. Bár kissé büszke voltam ügyességemre, ahogy próbáltam kivágni magam a csávából “axiomatizált összefüggés rendszerek – hehe :)” alapvetően inkább kétségbeesés lett úrrá rajtam: “mi lesz most?” Kissé irigykedve gondoltam a szappanoperák féltékeny nőstényeire, akik foggal-körömmel tepernének, hogy elkísérjék párjukat egy ilyen lányos alkalomra, aztán elborzadtam.

A találkozás kapcsán alapvetően három dologtól tartottam: hogy egy ismerőssel találkozunk és furcsa lesz, miért is kávézgatok idegen lánnyal – mondjuk Olga kifejezett szakbarbársága elég szembeötlő, ergo ez nem találka –, hogy Olga talán nem fog illendően viselkedni – aki letámad minket egy több órás megfeszített koncentráció után attól minden kitelik –, és végül eszembe jutott, hogy akár valamelyik kolléga is megjelenhet trollkodni. Az utolsó lehetőséget csuklóból kizártam, mivel egyik zenész sem elég vakmerő, ahhoz hogy egy ilyen szituáció révén a saját maga beszélgetésbe vonását kockáztassa. Az Insomniában találkoztunk, Olga választotta a helyet, megérkezésemkor suta kézfogással köszöntöttük egymást. Ha Bréda netán felfigyelt a rövid gesztusra, biztosan elkönyvelte, hogy egy online társkereső segítségével találtunk egymásra, azért vagyunk ilyen fakabátok. Az adott helyzetben feltételezett tévedését fel sem róttam volna neki.

Talán volt arról szó a társalgás legelején, hogy én hogy érzem magam, amolyan indító szövegként, ő minden esetre tudomásomra hozta, hogy rendkívűl izgatott a kérdés fontossága végett, utána nézett a fontosabb szavak magyar fordításának is, hogy biztosan megértsem őt. Nem tudtam eldönteni, hogy ez számomra jót jelent vagy rosszat. Olga tényleg felkészült, nyugodt volt és a legelején kezdte mondandóját, ezt egészen konkrétan úgy értem, hogy sört kért nekem, amit én nem engedtem neki kifizetni – ilyen esetek kapcsán jutottam a következtetésre, miszerint balek vagyok, hogy ilyen nyakatekert kellemetlen szituációkban is ragaszkodom a fránya beidegződött pózokhoz pl: a férfi fizet. Olga úgy látta jónak, ha röviden bemutatja miért is foglalkoztatja őt fiatal revivalek és öreg adatközlők kapcsolata a táncházmozgalomban. Pályakezdő pszichológusként sok más gyakorló-tanuló társához hasonlóan szükségét érezte hogy a tudomány egy konkrét kis ága fele szakosodjon. Az ő esetében ez az ág a fejlődéslélektant jelentette. Közben én ide-oda pislogtam fogalmam sem lévén, hogy lenne érdemes viselkedni az adott helyzetben. Utó végül, mivel érdemleges bámulni valót nem találtam, a pincérnők stírölésére szorultam, metsző tudatában annak hogy egy bites két fázisú amőbává váltam – ha az alany adott kulturális összefüggésekben esztétikusnak minősülő női formát észlel a normális életfunkciók leállnak, majd a “veszély” megszűnte után újraindulnak – a jelenséget a szakirodalom (kvantum mechanika) lépegető kutyafaszként említi (itt jókora csúsztatás részemről). Jóanyám legmélyebb megvetését az ilyen stírölő faszik váltották ki, ő sosem fontolgatta, hogy milyen kulturális folyamatok vezethettek e zombi generáció kialakulásához. Ezekkel a komplex szocio-kulturális témákkal én sem foglalkoztam, helyette nagyvonalúan, saját intuitív bölcselkedésemre hagyatkozva úgy döntöttem nem róható fel a probléma egész súlya piciny hazám tátott szájú kölykeire, kikre a fehérnemű ipartól a játékbaba-businessig minden felület a női test bizonyos fajta szépségének tolakodó formáit öntötte. Öreg koromra félreteszem megfontolásra e nem kis súlyú felelősség eloszlásának kérdését.

Az egyik pincérnő a világ legrövidebb farmer nadrágát viselte, amely alól egy-egy combjaira tetovált masni “lógott” ki, ezen biztosan meglepődöm ha éppen nem Olgával randizom, akkor konkrétan igyekeztem nem túlságosan oda figyelni. A másik pincérnő fenekét egyáltalán nem volt ildomos nézegetni, mert falumbéli volt – bár erre ugye a fenékről még nem jöhettem rá. A tulajdonos felismerésekor zavarom zavarában vörösre sülve pislogtam. Nyugdíjas korom következő latolgatni valója: etikátlan-e bámulást mímelni egy ilyen kényes szituációban?! Valószínűleg elmarasztaló válasz fog születni de talán elintézem majd ennyivel: fiatalság bolondság. Mint látható, nyilvánvaló vétségeim dacára nagyvonalú vagyok, kérdés, hogy e nagyvonalúságom szintén vétség-e.

Felcsattant. Ez a legalkalmasabb kifejezés. Olga orrcimpái kitágultak, kissé rendezetlen hajfürtjei rázkódtak, ahogy az indulatba belepirulva suttogta felém: “Ha zavarlak lelépek kedves, semmi kedvem egy üresfejű seggfigyelő kamerának fecsegni!” majd az ő lett-litván nyelvén ereszt(het)ett meg valamilyen szitkozódást. Elhűltem, ez a nő – már nem is csak csaj – tulajdonképpen szép! Vajon eddig magázott?! Mert most a személyességnek olyan fokára lépett, ahol bizonyosan nem voltunk eddig?! A táncházas fejtegetés nem nekem szólt mint személynek, csak éppen én voltam kéznél – sajnos –, viszont ez a nyers mondatocska nekem lett címezve. Csak és kizárólag. Stréber szemüvegét – ami időközben divatba jött – leemelte és szemlátomást csalódottan súrolta meg orrnyergén szemüvege lábnyomait. Tényleg szép volt, ahogy alacsony termetének, keskeny állának, a haját összefogó ceruza végének és lakktalan körmeinek harmonikus zizegése jelezte az egy irányba ömlő erőt. Vajon mi zavarta? Hogy a csajokat figyeltem vagy az, hogy rá nem egészen? Utóbbi. El voltam ámulva! Szerencsére. Ha méginkább megzavarodom – mint az egészen érthető módon megtörténhetett volna – biztosan leblokkolok és talán még most is ott ülnék, muskátli nyílna a bal fülemben és mindenki azt hinné hogy egy eltúlzott művészi performansz vagy vesztett fogadás vagyok, netán jól sikerült viasz bábú, ami tulajdonképpen egy japán robotogyártó szingliket célzó burkolt piackutatása.

Olga valószínűleg szoknyapecérnek néz, akinek ő nem jött be, ezért nem akartam ide se eljönni vele, családi állapotom ilyen szempontból ürügy, nem ok, szóval egy hernyó vagyok. Nem is férfiúi mivoltomban csalódott, hanem hogy nem vagyok képes egy másik lény legbensőbb dolgaira figyelni, tehát emberségemben. Összetört. Mit lehet ilyenkor mondani?! Csak néztem és néztem Olgát, amint minden egyes porcikája a kilátástalanságot, az értelmetlenséget és a csalódottságot tükrözi, és lassan de megállíthatatlanul dacosan eltökélté támadtam újjá, hogy e nő emberségbe vetett hitét megmentsem: “Éppen itt volt az ideje, hogy összetörjön kedves, hadd lássa milyen meggondolatlan dolog elgyötört zenészeket hosszú, megfeszített muzsikálás után rögtön, elsőre marginálisnak tetsző kérdésekkel zaklatni. Mit ne mondjak, tapintatlan volt. Most pedig nyugodtan ki vele, mi is történik velünk revivalekkel? Ígérem figyelni fogok, nehéz volt mostanáig is mindig máshova tekingetni, csak arra kérem, ne várjon el tőlem több szellemi teljesítményt, mint amennyit egy kedélyes zenésztől érdemes.” Megleptem, megdermedt. Eltátotta a száját mint egy rajzfilmfigura, azon kezdtem gondolkodni mennyi vattacukrot tudnék belepakolni egy óra alatt, elmerengtem létezik-e köbméter/óra mértékegység az SI-ben. Büszkeség öntött el, mivel úgy voltam kreatív, hogy a valóságon alig változtattam. A zavart félrepislogást tudatos leckéztetésre maszkírozni apró ferdítés, amit az univerzum biztosan nem bosszul meg. Ezután Olga gyanakodva bár de hozzá fogott elmélete meséjének, nekem meg nem volt más dolgom, mint elégedetten csak rá figyelni. Arca lassan kivirult és visszatért rá a bizalom. Egy számára meghatározó könyv fontosabb gondolataiból emelt ki néhányat, amelyeket én képtelen voltam azon nyomban memorizálni, ezért egész egyszerűen bemásolom ide a lényeget, ahogy egy megnyerő online felületen találtam – forrás megjelöléssel, ahogy kell. Kissé gondolkodóba estem, hogy stílusos-e, rendjén van ez így, mígnem fel nem ötlött bennem Lungu professzor úr elektrotechnika kurzusának legmeghatározóbb felismerése: “E tantárgy kereteiben a Maxwell egyenletekről beszélünk, vagyis csak én beszélek, mert ezek tételes igazságok, amiket meg kell ismerni, úgy ahogy azok vannak, a maguk darabosságával és fatalitásával!” Lungu tanár úr a zenei szempontból abszolút süket ember archetípusa, egy egész életen keresztül egyetlen hangmagasságban egyetlen hangerővel beszélő gép, megmintázva a monotonitás ógörög Istenségét olyan tökéllyel, hogy jegyzetelés közben azt sem tudtuk hova kéne rakni a pontot – nem csak mi székelyek, hanem egyáltalán senki se. Azt beszélték egy nyelvész hallgató a professzor egy előadásának hanganyagát hozta példának A nyelvi tagolatlanság veszélye a kommunikáció integritására nézve című munkájában. Egy felháborodott diáktanácsos, akit a tanár úr méltóztatott elvágni is, nem csak untatni, úgy fogalmazott egy azóta virálissá vált publicisztikában, miszerint a Kolozsvári Műszaki Egyetem diákjainak az a megkülönböztetett kegy jut osztályrészül Lungu úrnak köszönhetően, hogy saját bőrükön tapasztalhatják milyen lehetett a kommunista rendszer értelmetlenségével csendesen pusztító kollaborációban élni, felszabadítva őket az előző generációk álszent megvetésének lehetőségétől. A lényeg, hogy Lungu tanár úr nyomán elfogadtam, hogy léteznek bizonyos “tételes” igazságok, amelyeket a maguk nyersességében is érdemes mások elé tárni.

“Nevelés és kötődés

(…) A nevelés nem elsősorban módszer kérdése, hanem egy mélyebb valóság: a kapcsolat minősége, a kötődés erőssége, ami meghatározza. Attól tanulunk, az van igazán hatással ránk, akihez érzelmileg is kötődünk. A kötődés a létezésünk középpontja. Csecsemőkorunktól észleljük, hogy egyedül nem tudunk működni ezért másokra szorulunk. A gyermeknek szüksége van a felnőtt jelenlétére, aki fizikailag és lelkileg gondoskodik róla. A kötődés valósága teremti meg az alapot, hogy a gyermek modellként tekintsen a szüleire, nevelőire, törekedjen utánozni őket, igyekezzen hasonulni hozzájuk. A kisgyermek természetes módon fogadja el az útmutatást, arról hogy mi jó és mi nem jó, mire kell törekedni és mit kell kerülni. A gyermek agya automatikusan ott keresi a válaszokat, akihez elsődlegesen kötődik. Szavak nélkül is megérzi a szülei elvárásait, apró jelekből is megsejti, hogy mit szeretnének tőle. A gyermek spontán módón vágyik arra, hogy jó legyen a szülei szemében ugyanakkor félelemmel tölti el, ha kapcsolata esetleg megromlana velük. Az ember későbbi fejlődési szakaszaiból sem tűnik el a kötődési ösztön, ez az ami által folytonosan keressük a biztonságot, a tájékozódási pontot.

A kötődés formái

A kötődésnek különböző formái és szintjei vannak. A legelső kötődési mód a fizikai közelség. A kisgyermeknek is ez az első tapasztalata: átölelik, simogatják, vagy egyszerűen csak ott vannak vele. anya vagy apa jelenléte önmagában is megnyugtató. A második fokozat a hasonlóvá válás. Igyekszünk hasonlóvá válni azokhoz, akit szeretünk. Ez az utánzási törekvés a nyelvtanulás és kultúra átadásának alapvető motorja. Ennek egy erősebb formája az azonosulás pl. a példaképpel. A harmadik szint a birtoklás: az én anyukám! Az én barátom! Ezzel kapcsolatos a lojalitás, a hűség és engedelmesség magatartásformái. A negyedik mód a jelentőség érzése alapján való kötődés: érzem, hogy fontos vagyok neki, számítok nála. Igyekszem tetszeni neki, kedvében járni. Ötödik mód az érzelmek révén történik. Aki megéli az érzelmi közelséget az képes lesz később távolságot is elviselni. Az érzelmileg erősen kötődő gyermek képes lesz elviselni a szülőtől való távolságot is, mert emlékszik és az emlékezet által magában hordozza a szeretett személy képét. A hatodik forma a megismerés és ismerté válás, azaz a kölcsönös feltárulkozás által.

Kötődés és hatalom

A gyermek kötődése a szülő felé magában foglalja azt is, hogy függőségi viszonyban van és ez hatalmat is jelent. A szülőnek spontán módon hatalma, tekintélye van a gyermeke felett. Nem éppen divatos módon fogalmazva foglalja össze a szerző: „A neveléshez mindig is szükség volt hatalomra.”A gyermeki, kötődő agy spontán módon úgy működik, hogy attól tanul, akihez kötődik, és akinek hatalma van felette.

Meg kell mondjam, hogy számomra meglehetősen idegen volt a hatalom ilyen jellegű emlegetése a nevelés kapcsán. Ugyanakkor az iskolai megfigyeléseim is mégis valahogy ezt erősítik meg. Az a pedagógus, aki csak kedves, szeretetteljes, jó akar lenni a diákjaival ott könnyen elszabadul a csapat, és anarchiába torkol az óra. (…)

Nehézségek a nevelésben

Mindebből az következik, hogy ahol gyermek és szülő, gyermek és tanár között erős kötődés van ott a nevelés meglehetősen természetes folyamat, nem igényel különösebb erőfeszítést vagy szaktudást. A valóságunk mégis gyakran más. Mindnyájan tapasztaljuk, hogy változóban van társadalmunkban a gyermekek magatartása, egyre több kihívást jelent a nevelés a fejlett világ országaiban, jóllehet talán soha ennyi kutatás, pedagógiai módszer, technikai eszköz nem állt rendelkezésünkre, mint éppen ma.

Kulturális fordulat – kötődési fordulat

Neufeld és Máté szerzőpáros meglátása, hogy ezeket nevelési nehézségeket nem lehet megérteni anélkül, hogy ne figyeljünk oda arra a kulturális fordulatra, ami a fejlett világban bekövetkezett az utóbbi évtizedekben. A kulturális változások egyik fő következménye, hogy az utóbbi 50-60 évben a gyermekek szülőorientáltakból kortársorientáltakká váltak. Mit jelent ez? Napjainkban a gyermekek életében gyakran már nem a szülők vagy a tanárok adják a fő orientációt, hanem a kortársaik. Az elsődleges kötődés iránya megváltozott. Az osztálytársak, csoporttársak, barátok váltak azokká a referencia személyekké, akik döntő hatást gyakorolnak a gyermekek fejlődésére. Ez már a mi generációnk számára is „természetes” és „normális”, de nem volt mindig így és nem is mindenütt így van. A kortárs orientáció még ma is meglehetősen ismeretlen jelenség a szegény országokban és korábban a mi kultúrkörünkben is másképp volt. „Az emberi fejlődés során egészen a második világháborúig a felnőtt orientáció számított a normának.

Mi a baj a kortárs orientációval? 

Ha egy gyermeknek az elsődleges kötődése nem a szülei, hanem az osztálytársai lesznek, ez azzal jár, hogy tőlük várja a szeretetet, jóváhagyást, nekik akar megfelelni, az ő értékrendjüket szeretné magáévá tenni, tőlük akar tanulni, hozzájuk akar hasonlítani, az ő vezetésüket fogja elfogadni, náluk vágyik biztonságra lelni. A gond itt az, hogy a társak is csak gyerekek, akik koruknál fogva nem képesek megadni azt, amik az érett nevelők sajátosságai: a feltétel nélküli és felelős szeretet, elfogadás, belátás, a másikról való akár önfeláldozásig menő gondoskodás.

A probléma forrása igazában abban rejlik, hogy a gyerekek nagyon gyakran nélkülözniük kell a szüleikhez való erős kötődést. A gyermekek egyre kevesebb időt töltenek a szüleikkel, kevés személyes figyelmet kapnak olyan személyektől, akik feltétlen gondoskodással fordulnak feléjük. Kötődés nélkül pedig elveszettnek érezzük magunkat, a legnehezebb elviselni az ürességet, amikor nincs kihez kapcsolódnunk. Mindenképpen keresünk tehát valakit, aki betölti a kötődési űrt. Ha nincs jelen érzelmileg a szülő, vagy nevelő akkor a kortársak lépnek a helyükbe.(…)” (Koronkai, 2016)

Olga egészen szépen adta elő nagyjából a fentieket, én legalább is le voltam nyűgözve. Majd szépen kifejtette, hogy míg a könyv szerzői a család és oktatás – tehát mikroközösség – szintjén fogalmazzák meg az erős kapcsolatok fontosságának elvét nem térnek ki a különböző társadalmi csoportokból és generációkból érkezők személyes viszonyainak hangsúlyozására, pedig ez is nagyon fontos lenne. “Nemde kvázi lehetetlen napjainkban egy kolozsvári egyetemistának élő kapcsolatot teremteni egy idős mezőségi paraszt emberrel? Hogyan lépjenek kapcsolatba az egymás utáni generációk az őket megelözővel a technológia ilyen gyors fejlődésének korában? Mi történik egy széttöredező társadalommal ahol az egyének nem képesek legalább parciálisan megérteni egy másik csoport vagy szubkultúra igényeit, céljait? Egyáltalán mit tudhatunk meg egymásról? A táncház által igenis sokat. A mély fürkészés ahogy ti zenészek és táncosok figyelitek elődeiteket örökít, a tánc és zenei folytonosságon túl mélyebbet alkotva: tudat-kontinuitást. Tekintsük a történelmi városokat ezen tudat-kontinuitás toposza ként. Induljunk Kolozsvár főteréről a Szent-Mihálytól, ballagjunk el Mátyás szülőháza mellett majd vissza a főutcára Hostát fele az Office-ig. Jól tudjuk, hogy egyik generációnak sem tanácsos lebontani és eltüntetni a régi városrészek épületeit, csak azért hogy valami újat és egyedül érvényeset alkosson helyébe, hiszen az új is idővel érvényét veszíti majd tehát megint le fogják bontani. Mennyivel izgalmasabb Genttől Kolozsvárig minden város ami a múltat a jelennel önmagában össze tudja kötni. Nem maguk az épületek tárgyi értékükben fontosak, hanem ahogy arra nap mint nap ránézünk.

Ha meg akarod ismerni egy zenész játékát óhatatlanul meg kell ismerned az életét is, nemde? Akkor pedig föltétlen meg kell állapítanod, hogy ő hasonlít rád. Bár a szokások és összefüggésrendszerek változnak, az alapvető elemek megmaradnak: család, szerelem, katonaság-megpróbáltatások… Mennyivel szerencsésebb ezt élő módon megtapasztalni, mint pusztán olvasni? Egy mély kapcsolat egy adatközlővel átrajzolja a modern kori felnőtt, technokrata ember elképzeléseit is morálról, értékről, emberről és mindezen fogalmak időbeliségéről. Nemde a táncház túlmutat önmagán?”

Feszítő csöndben meredtünk egymásra. Olga valósággal vizslatta arcomat, majd eltorzult az övé. Szeme csillogása lángoló dűhhé harapódzott. Nem tudtam elkapni a kezét, elképzelhetetlen volt, hogy ilyesmi előfordulhat. Ő gyors volt, mint egy kismacska, én meg lassú, mint egy döglött teve. Mindenféle szempontból. Mielőtt elviharzott pofon vágott. Indulatosan, szálkásan, teli tenyérrel. Nem tudtam eldönteni, hogy csak a fülem csöng-e vagy az egész lokál. Teljesen összezavarodtam, nem értettem miért vagyok hibás. Rosszat mondtam? Azt hihette végig csak szívattam, nem is érdekelt a története csak meg akartam alázni… Hiszen én nem tehetek róla, hogy a világ nem törődik vele, az elméletével, a múlttal, a különböző társadalmi csoportokkal, a perifériával, csakis saját magával – bár minő oximoron önmagát sem ismeri. Hibás vagyok én mindezért? Talán egy kicsit igen. Minden esetre az egész fránya világból én voltam kéznél reprezentálva annak egész kuszaságát, tanácstalan bamba tunyaságát. Jutalmam egy kövér pofon. Nem haragudtam érte – minek is haragudtam volna, így már minden érthető. Égő bal arccal indultam haza, nem kellett fizetnem, eléggé kellemetlen volt már így is a helyzet pofozkodó majd rohanó lánnyal.“Hát igen, kétségtelenül, mindez rendkívűl fontos” körülbelül ennyit tudtam kibökni magamból tíz percnyi hüppögés után. Igyekeztem jó erősen nyomatékosítani az elhangzottakat és el akartam képzelni táncházasokat, amint ők is tudatosítják mindezek fontosságát. Minél jobban erőlködtem, annál inkább nem sikerült senkit felruháznom Olga nagy buzgalmával, hogy felvállalná híd szerepét generációk és összefüggésrendszerek közt mint kapocs a társadalom elszakadt rétegei közt. Láttam magam előtt Olga grandiózus építményét, mely pofátlanul kapaszkodik a felhők közé és nem tudtam elképzelni egyetlen havert se, ki azon elindulna felfelé: “Lesz ott konyak? Meg lehet állni cigizni? Ugye nem kell kinézni, tér iszonyom van…” Botor módon ennek a csalódottságomnak hangot is adtam: “Ez rendkívűl fontos meglátás, de kinek?”

Kifele egy társasága előtt felvágni kívánó csuri-buri alak teátrálisan rám kiáltott: “Mi van frájer, miért kaptad, mert megfogtad a seggét vagy mert nem fogtad meg?” A rejtői halálraítélt nyugalmával meredtem rá. Mit tudhat szegény ficsúr a világról? Kedves szánakozás szállt meg, bár segíthetnék tudatlanságán. Gondolatom kicsi magva daccá duzzadt – nem elöszőr az este folyamán – hogy e srácocskának a komplex valóság sokrétű árnyalatából valamit megmutassak. Könnyű volt szólnom, mivel feszült tanácstalanság lett úrrá az embereken, amiért pofontól lángoló arccal, oly bambán ácsorogtam több másodpercig szó nélkül: “Csak arra figyelmeztettem partnerem, hogy amint hajam a kemotól hullni kezd, már nem fogom tudni elviselni őt. Miután vastagbelem és májam után a tüdőm is megtámadta a betegség, csak ingerel reménytelen ragaszkodása.” Önmagam is megleptem az elhangzó mondatok mély-sima zöngésével és az arra következő dermedt csönddel. Senki nem mozdult, valaki elejtett egy poharat. Egy pillanatra úgy tetszett ebben a rebbenéstelenségben fog kimúlni a világ. Cigarettát kértem, a felkínált négy féléből kiválasztottam egy piros Winchestert. Nekem akarták adni az egész csomagot, de nem fogadtam el. Másodszor lódítottam egy nap alatt, de megérte. Elégedett voltam. Pontosabban nem is, haragudtam magamra: nem lenne szabad ilyen szörnyűségekkel viccelődnöm. Fogalmam sincs mit jelent a rák. Rágyújtottam. Valaki szólni akart hogy idebent nem szabad de majdnem meglincselték. Együtt éreztek velem. Lám, nem is oly rossz a világ, csak én vagyok érzéketlen.

Pár nap múlva legmélyebb álmomból rázott fel jóanyám. Nem tudtam hol vagyok, kába voltam egészen, álmodom-e vagy sem? Édesanyám soha nem jön Kolozsvárra, pláne úgy, hogy én ne tudjam. Most viszont fel van dúlva, történhetett valami, apám itt van mellette jól néz ki, bár könnyben úszik a szeme. “Mi történt?” “Nekünk mikor akartál szólni?” – ripakodott rám anyám. Basszus, a falumbeli pincérnő, ő hallotta az egész kitalációt, biztos otthon már gyászolnak. Megpróbáltam valahogy elmagyarázni, hogy ez nem igaz, én tulajdonképpen csak füllentettem, elszabadult a pokol. Akkora pofont kaptam, hogy Olga elszégyellte volna magát erőtlenségében. Édesanyám a drága nem tudta elképzelni, hogy miféle szörnyeteggé váltam, hogy ilyesmikkel viccelődöm. Kikelt magából, miközben édesapám próbálta kivonszolni a szobából. Kvázi köszönés nélkül ültek autóba és indultak haza. Lajostól felküldtek két borkán zakuszkát, ő nem értett semmit az egészből, de jónak látta ha vesz két sört. Úri ember, nem vaddisznó! Szüleim Tordáról üzenetet írtak, hogy örülnek hogy testben egészséges vagyok, de nem értik a viselkedésemet. Nagy dolog. Én se értem. Égő arccal ittam a sört. Bal orcám neheztelt Olgára és édesanyámra – ezt fordítva kellene mondjam mert édesanyám nagyobbat ütött –, amiért mindketten jobb kezesek. Hosszasan tűnődtem, fontos következtetések birtokába jutottam melyek rendkívűl fontosak, de kinek?

 Könyvészet/köszönet:

Koronkai Zoltán SJ: A család ereje - Ragaszkodj a gyermekeidhez!