Úgy szokás tartani, hogy a társadalmunkat megosztó kérdések károsan hatnak közösségünk életére és magára az egyénre, ezért kerülni kell őket. Példának okáért itt a referendum és a centenárium ügye, kivert biztosítékok sokaságával. A biztosíték párhuzam régi dolog, mondhatni lényegileg érvénytelen, mivel ma az automata kapcsolókat egy pöccintéssel visszakapcsoljuk, míg az említett ügyek során szerzett sebeket nehéz munkával fogjuk begyógyítani, ha egyáltalán (ez a nehéz munka lenne a szeretet).
Nem tudom restellnem kell-e vagy büszkének lenni, de a harctéri hangulat dacára fontos dolgokkal is gazdagodtam. Szét kellett szednem bizonyos – magamban – tisztázatlan összefüggéseket és újra összeraknom őket, hogy a valóságnak kicsivel jobban, elfogadható mértékben megfeleljenek. Ebben a küzdelmes folyamatban mankóim voltak embertársaim véleményei, amelyek segítettek minél teljesebben megtapasztalni közös valóságunk. A katolikus hagyományban ezt hívják szinódalitásnak (azt hiszem). A mostani gondolatmenet kapcsán említeném Szilágyi Sanyi bácsi centenáriumos cikkét és az általa linkelt kivonatot Ledán Istvántól. Köszönöm nekik gondolataikat. Az elhangzott eszméken túl számomra fontos volt még az Eörsy atyától ellesett technika is, miszerint napjainkban, a kőkemény és ellentmondást nem tűrő állítások világában a legjobb amit tehetünk – az állítások igazságtartalmának méregetése és méghangosabb szentenciák visítása helyett – a helyes kérdések keresése, és ha egy mód van rá: megtalálása.
Professzor úr jó szándékkal és meglátással a Hegymászóbakanccsal széjjelrúgott hangyabolyban
Néhány szó az említett vélemények kapcsán. Sanyi bácsi gondolatai sürgetően időszerűek, de nem valószínű hogy a kívánt hatást elérhetnék. Mármint hogy “ráébredve végre a valóságra (100 év után ideje is lenne), átgondoljuk újra felelősen a helyzetünket és a tennivalóinkat”. Miért? Ezen próbáltam morfondírozni egy kis hatást és időt engedve a kérdésnek. A sznob válasz, hogy mindez túl szép hogy igaz legyen, a politikusok nem hallják meg, stb… Lehet ennél tovább menni?
Régi székely közmondás szerint, ami nem megy azt erőltetni kell. :) Megpróbáltam. A kérdés komoly volta ellenére sem jutott eszembe jobb párhuzam egy B kategóriás rejtői jelenetnél. Szóval, hogy is néz ki most az erdélyi magyar közélet (az én szememmel)?
A nehézsúlyú fiúktól a kishalakig mindenki a Hegymászóbakanccsal széjjelrúgott hangyaboly nevű lokálban tolong a szokásos 3-4 napi svédtorna jegyében. Ilyenkor az aktuális érdekek mentén szerveződött szerencsejátékosok a hely fenntartóival és körével mérkőznek meg kar-kar, lábszárcsont-állkapocs ellen stílusban. A játékosok minden nap meglepő módon elveszítik pénzüket a társalgótér szerencsegépein, mivel a tulajdonos – kinek misztikus neve Rövidlátó Statisztikus – kérésére a forgalmazók 9/10-es arányra állították a gépek hozamát, ami annyit tesz, hogy a kellemes klientúra a szórakozásra invesztált összeg csupán egy tizedét „nyeri” vissza. 1000 pengőből 100-at. A részvényesek meg a bútorgyáron mossák keresztül a busás jövedelmet akarva akaratlan, mivel a felbőszűlt tömeg a 3-4 naponta ismétlődő hadgyakorlat alkalmával módszeresen pozdorjává tör mindent. Ebbe a kultikus tömegolimpia szerű moszteső táncba lép be a professzor úr, akit mindenki tisztel – ilyen is van – és javasolja, hogy állítsák a gépeket fogyasztó barátabb haszonarányra, csökkentve ezáltal az összecsapások és a pusztítás gyakoriságát, élhetőbb életteret teremtve. A pillanatnyi meglepettség és tanácstalanság közepette Fülig Jimmy lép a professzor úrhoz és tőle szokatlan előzékenységgel a konyhai liftbe helyezi, felvilágosítván őt a testgyakorlat érdekérvényesítési célján kívűl eső egyéb faktorok felől is: „Mi itt nem csak érvényesítünk, hanem érvényesülünk is, tisztelt tanár úr!”
Ez a bugyuta történet semmilyen relevanciával nem bír, csak azt szeretné sugallni, hogy irracionális elvárni kortárs vezetőinktől, akik a nagy virtuális erdélyi nemzetiségi harc közepébe születtek bele, hogy a feltett kérdést saját lényüktől elválasztva, szabadon lássák. Megtanulták csökkenő erejű közösségüket a lehető legvehemensebben védeni, a kiharcolt jogokért kiállni, újakért pragmatikusan egyezkedni. Nem kaptunk önálló magyar egyetemet, magyar orvosi kart, mit tudom én még mi egyebeket, pedig reggeltől estig harc, harc, harc. Az egyházak és a nemesi leszármazottak vagyonát nem szolgáltatták maradéktalanul vissza. Megértheti/megteheti így a politikum, amit Sanyi bácsi ajánl? Budapest megadja a követeltek pótlékát egy párhuzamos valóságban. Folytatni fog bárki független politikát a romániai integrálódás jegyében?
Vigasz
A fenti látlelet sötét és fagyott, mint kihűlt szürkeszamár szar a csillagtalan hargitai éjben. Miben reménykedhetünk ezek után? Politikai dimenziókon kívűl eső perspektívákban.
Ledán István beszédében a következőkre hívta fel a figyelmet: „A kisebbségi sors - így Makkai - nem politikai lehetetlenség, hanem morális lehetetlenség. Csaknem mindegy, hogy a kisebbségi sors politikai, gazdasági, szociális, vagy kulturális szempontból elhordozható-e vagy nem: legmélyebb gyökerében elviselhetetlen, mert merőben ellenkezik az emberi méltósággal. Kisebbségben élni azt jelenti, hogy lefokozott életformák között élünk, így pedig a szó európai értelmében nem lehet embernek lenni. Kisebbségiként emberi méltóságunkban szenvedünk sérelmet. Igaz-e ez? Igaz-e, hogy a kisebbségi lét, bármilyen vonatkozásban (magyarként vagy reformátusként) emberhez méltatlan, lelkileg és morálisan lehetetlen állapot? Feltűnő, hogy Makkai végig emberről, emberi méltóságról beszél. Mi a helyzet a hívő emberrel? A hívő ember méltóságával? Én úgy tudom, hogy a kisebbségi létmód a hívő ember természetes és magától értetődő állapota.”
Ejsze lehetetlen a fenti gondolatmenetet politikai szemszögből elfogadni. A kisebbségi lét kiszolgáltatott, függő viszony. Ez politikai és gazdasági értelemben veszélyeztetett helyzet, az élet lényegére vonatkozóan azonban áldás. Mert a kiszolgáltatottság alapvető emberi tulajdonságunk. A minket megtartó társadalom nélkül alapvető igényeinket sem tudnánk biztosítani: étkezés, tisztálkodás, kultúra stb... A civilizációk fejlettségének egyik fokmérője lehetne, hogy az alkotó egyének hány százaléka nem ért háztáji mezőgazdasághoz, állattartáshoz stb. Szociális fejlődésünk mélyén megbúvó alapvető felismerésünk, hogy az egyén csak a másik személy által, a másikban tud kiteljesedni. A kisebbségi lét ennek a mély függésnek egyértelmű megtapasztalása.
A teremtett ember e mély és feloldhatatlan kapcsolatát a világgal az ignáci hagyomány vigasznak hívja. A vigasz állapotában az ember szabad, mert kötöttségei, függő volta feltárul előtte és szabaddá válik a jóra. Amikor nem érezzük e kapcsolat éltető melegét vigasztalanságban leledzünk. A vigasz nem boldogságot jelent, hanem annál többet. Ezt a pápa mondja Scorsesének – szóval biztos igaz. :) Döntéseket a vigaszban hoz a bölcs ember, hiszen ilyenkor látja tisztán önmagát a világban.
Döntéseink és cselekedeteink, legyenek azok politikaiak vagy sem, a vigaszban kell foganniuk.
Az elődök: Eötvös és Bibó
Ha Sanyi bácsi vagy Ledán úr elszomorodnának, hogy gondolataikat nem kísérik érdemes figyelemmel, említeném, hogy ez impozáns elődjeiknek is osztályrészül jutott. Eötvös József Deákkal egy időben írta leveleit a forradalom utáni fölhevült nemzetiségi kérdés megoldásának reményével. A Deák nevével fémjelzett kiegyezés azonban, amely megágyazott egy új alapokra helyezett monarchia megerősödésének (iparosodott Ausztria fejlett magyar mezőgazdasággal) elnyomta Eötvös hangját, így semmi sem gátolta a magyar világháborús pusztulást. Már akkor prófétai vénával írta, hogy a nemzetiségi kérdésnek nincs végső megoldása, hanem folyamatos szakadatlan rendezése. Álljon itt művének egyik legszebb gondolata, amellyel bevezet egy számomra reményteljes terminust.
A politikai nemzet az etnikai és kulturális nemzet fogalma helyett a nemzet egységét a politikai akarat összekovácsoló erejéből vezeti le. Nemde ez jelenti az erdélyi magyar integráció egyetlen járható útját? Hogy a románsággal és cigánysággal, közös politikai akarattal „kerülve mindent mi bárkinek érzéseit sérthetné, a vitát tisztán tárgyilagosan fogjuk fel.”
Bibó István egy másik viharos korban a következőket írta, nemzetté való visszaalakulásról beszélve: „Mindhárom nemzet a 18. század végétől napjainkig terjedő időben megkapta a nemzetté alakulás, pontosabban a nemzetté való visszaalakulás leckéjét. Mind a három a maga idejében: Lengyelország 1772–1794 között, Magyarország 1825–1848 között és Csehország 1918–1938 között az európai demokratizmus és patriotizmus mozgalmára olyan lendülettel reagált, mely a nyugat-európai kortársakat a legnagyobb reményekkel töltötte el. Mind a három azonban szembekerült azzal a ténnyel, hogy az örökölt történeti területeket, melyekhez mély érzelmekkel ragaszkodott, annak soknyelvűsége folytán nem képes egységes nemzeti tudattal megtölteni. Mindhárom egy ideig azzal a hiú reménnyel áltatta magát, hogy a demokrácia és a szabadság összekapcsoló ereje fogja a szétgravitáló lakosságot egységbe kovácsolni. Ezt a reményt mindenütt a francia fejlődés nagy példája éltette, ahol a nagy forradalom hatalmas élménye oly sikerrel kapcsolt be másnyelvű kisebbségeket az egységes nemzeti tudatba. Azonban a francia példakép mögött kétezer éves kultúrfejlődés, ezerötszáz éves politikai keret, ezeréves központi hatalom, ötszáz éves nemzeti öntudat és a nagy francia forradalom presztízse állottak. Ezt a példát akarták utánozni a hosszú tetszhalálból felébredt s a puszta létezés nehézségeivel küzdő kelet-európai államok. Így a demokrácia egybeforrasztó erejébe vetett reményük természetszerűen hiúnak bizonyult, és bekövetkezett Lengyelország teljes felosztása, a magyar szabadságharc 1849. évi bukása és Csehszlovákia 1938–39. évi katasztrófája. Mind a három katasztrófát az tette végzetessé, hogy az európai reakció hatalmaival harcoló ország ugyanakkor szembekerült saját elégedetlen kisebbségével is. Mind a három nemzet úgy érezte, és joggal, hogy Európa szégyenletesen cserbenhagyta. Mind a három ország szétesési folyamata, közelebbről Lengyelország ötszöri felosztása, Magyarország 1849. évi katasztrófája és 1919. évi felosztása és Csehszlovákia 1938–39. évi katasztrófája a brutális erőszaknak és az igazságtalanságnak olyan kirívó körülményei mellett folyt le, hogy egyik sem volt abban a lelkiállapotban, hogy a brutális hatalmi erőszak mögött meglássa bizonyos részben a történelem logikáját is.”
Eötvösről nagyszerű, de nem túl fajsúlyos értelmiségi csoportot, Bibóról szakkollégiumot neveztek el.
A jól felépített brand: Yuval Noah Harari
Szerencsénkre az Eötvös és Bibó által megírtakat Harari is lépten nyomon elmondja, így még az is megtörténhet, hogy valaki felfigyel rá és valóban kitalálunk egy mesét/narratívát ami egybekovácsol minket. Áhított sikerességünk kulcsa csak ennyi? Keresni egy fikciót, amit mindenki elfogad és ahhoz igazodni és ragaszkodni?
Megtaláljuk azt a történetet, amelyhez mi erdélyiek alkalmazkodni tudunk?
A politikai cselekvésnek tulajdonképpen már régóta alapvetése a közbeszédben uralkodó témák meghatározása és kisajátítása. Minden politikai aktor számára az a legnagyobb kérdés, hogy megtalálja-e a megfelelő témát és azt tudj-e kommunikálni. Innentől tehát nem fontos, hogy egy elképzelt ideális térben hogyan működik a politikai integráció, hanem hogy hogyan jutunk oda a jelen helyzetből. Melyek azok a kényszerítő erők, amelyek segítenek vagy gátolnak egy egységes politikai narratíva kialakításában?
Posztmarkóizmus
A magyar intézményrendszer garanciájaként létrejött RMDSZ magyar egyetemért, önálló oktatásért, nyelvhasználati jogokért, arányos restitúcióért harcol. Politikai irányvonalai Markó Béla leköszönése után áttevődtek Budapest fele egy paradox külső-függőségi helyzetet teremtve. Bár Romániában élünk, dolgozunk és fizetünk adót intézményrendszerünk egy jelentős hányadát a baráti magyar kormány finanszírozza. Köszönet neki érte. Jó kérdés, hogy ez az átrendeződés mennyire szándékos erdélyi magyar részről. Markó minden esetre nem örül. Az RMDSZ irányváltását megelőzte az EMNP erőltetett felzárkóztatása, a román politikai és törvényhozó hatalom hadba lépése, amely lehetetlen helyzetek megoldhatatlan sorát generálta: Rákóczi iskola, Horváth Anna, Beke ügy, Battyáneum, Bánffy birtokok, stb... A Sapientia megalapítása és sikere kihúzta a talajt a marosvásárhelyi Petru Maior egyetem lába alól, amely így az orvosi egyetemmel összeolvadva további kaotikus helyzetet teremt a magyar orvosképzés kérdésében.
Eközben az EMNT egy éles irányváltással a nyitott román értelmiség fele fordulva mintha meg is kezdte volna egy közös platform kialakítását.
RMDSZ-EMNP térfélcsere és a jővő
Míg az RMDSZ a politikai tér elfogyása miatt jobbra és Budapest fele tolódott, az EMNT és talán EMNP újrapozicionálja magát. Vajon ezek a pártok rendelkeznek távlati vízióval és lehetőségekkel? Hogyan kell hatniuk egy végrehajtó hatalmi ágak szintjén folyó háborús Romániában hogy közösségeink belső és interetnikus kapcsolatai megerősödhessenek?
Romániában, október 6-7-én referendumon nyílváníthatunk véleményt a házasság pontos meghatározásának céljával. Már e kijelentés igazságértékén is lehet vitatkozni, hát még azon amit takar.
Nagyszerű pápánk van. Kettő is. Nagy szerencse – számomra mindenképp – hogy ők a mi pápáink és hogy egymást követően, átfedésben szolgálnak. Ketten együtt, életük képe egymás mellé téve olyan keretbe helyezi mindennapi problémáinkat amelyben könnyebben találunk kérdést és megoldást. Hogyan is képzelem ezt?
XVI. Benedek és a relativizmus diktatúrája
Joseph Ratzinger pápává választását egy frappáns összetétellel jelzett felismerésnek tulajdonítják. A „relativizmus diktatúrájának” keresztelte a posztmodern, komplex világunkban kialakuló igazságdifferenciálgatást amely által mintha megtagadtuk volna a hitet az egy és oszthatatlan igazban: ”Az egyház credója szerint vallott világos hitet olykor fundamentalizmusként bélyegzik meg, míg a relativizmusra sokan, mint a mai korban egyedül lehetéses magatartás formára tekintenek. A relativizmus diktatúrája van kialakulóban, amely semmit nem ismer el, ami végleges és egyedül saját akaratát és vágyát teszi meg mértéknek. A mi mértékünk azonban más: Isten Fia, a valóságos ember. Õ az igazi humanizmus mértéke. A felnőtt hit nem az, amely a divatoshoz és a legutolsó újdonság szeléhez igazodik, hanem az, amely erősen a Krisztussal való barátságban gyökerezik. A Vele való barátság tesz minket nyitottá a jóra, segít megkülönböztetni az igazat és a hamisat.”
Sokak szerint az akkori bíboros megjósolta a fakenews jelenség erősödését, nem mintha ez fontos lenne. Sokkal fontosabb hogy emlékeztet minket kihez, hová tartunk földi életünk során (is).
Ferenc a megtestesült egyház
Katolikus és nem katolikus követői egyaránt az egyház megtestesülését – jóságát – látják Ferenc személyében. Mindazt a szépet és az élet lényegére vezető morzsát amit a biblia felkínál, emberi pápánk személye integrálja egy követhető példába. Ugyanakkor Ferenc sok furcsa támadás célpontja, amelyek zavart és értetlenséget szülnek. Akkor hogy is van, mi történik? Pál apostol első levele a korintusiakhoz emígy fogja meg egyházunk lényegét:
„Az egyház Krisztus teste. A test ugyan egy, de sok tagja van. A testnek ez a sok tagja mégis egy test. Igy Krisztus is. […] Ha valamennyi egy tag volna, hol volna a test? Ám sok a tag, de a test csak egy. Nem mondhatja a szem a kéznek: "Nincs rád szükségem", vagy a fej a lábnak: "Nincs rád szükségem." […] Ha szenved az egyik tag, valamennyi együtt szenved vele, s ha tiszteletben van része az egyik tagnak, vele örvend valamennyi. Ti Krisztus teste vagytok s egyenként tagjai.”
A pápa aki bátran fogalmaz vitás kérdésekben – migráció, szexuális zaklatási ügyek, klímaváltozás, kizsákmányolás, üldöztetés – bízik a soktagu EGYházban, hogy mondandóját megértik a tagok, a néha pontatlan fogalmazás dacára is. Egy ujj ő amely sebekre mutat, ahol nem akarjuk észrevenni Istent. Nem relativizál, azt mutatja meg ahonnan az igazság hiányzik. „Who am I to judge?”
A referendum népe
És itt vagyunk mi, akik szavazunk vagy sem. Nagyon sokan nagyon őszintén írták le véleményüket a kérdésben ami jó. Mégis alapvető élményem hogy a sok világos véleménynyílvánítás dacára mintha nem értenénk egymást. Egy test vagyunk tehát vagy sem? Képesek vagyunk kiszakadni önnön retorikai ketrecünkből, hogy az Isten képmására alkotott társunkban felismerjük az igazságra való vágyakozást?
Ufó azt mondja tagadja a családját a szenátus. „Az első rész tagadja a családomat. Azt állítja, hogy nem család. Mert nem vagyunk összeházasodva. Az ők dolguk, buták, ennyi, le van tudva. De a második rész sokkal jobban zavar, mert már sokkal gyakorlatiasabb dolog. Azt írják, jogunk van nevelni, oktatni a gyerekeinket. És kötelességünk. Hát, bejelentem, itt valami gikszer van. Amióta a gyerekeim oktatásával foglalkozom, egyre-másra csak akadályokba ütközöm, ütközünk. Semmi mást nem hallok a tanügy részéről, mint leépítés, leépítés, leépítés.”
Korinna szerint nem fogalmazunk pontosan mikor a feminizmust és a nemi szerepek kutatóit szélsőségekkel azonosítjuk. „Így, amit a „feminizmus” és „gender-ideológia” címszó alatt démonizálnak, az nem tükrözi a nők, illetve a nemi szerepekkel foglalkozó társadalomkutatók reális kérdéseit, hanem egy az esetleges szélsőséges megnyilvánulásokra épülő karikatúrát. Miközben a feminizmust zokszóként említjük, érdemes lenne elgondolkozni azon, hogy a feminizmus nélkül a nők nem szavazhatnának (a népszavazáson sem!...), nem végezhetnének (felsőfokú) tanulmányokat, nem gyakorolhatnák hivatásukat/szakmájukat, nem tölthetnének be felelős szerepet a társadalomban, nem tarthatnának igényt azonos bérezésre azonos beosztás és teljesítmény mellett. […] Senki ne értsen félre. Meggyőződésem, hogy a család Isten nagy ajándéka az ember számára, és azért érdemes dolgozni. De a keresztények nem lehetnek egy korrupt párt propagandájának eszközévé vagy a manipuláció tárgyává. Nem ez az út a család erősítése felé.”
Czika Tihamér homofóbnak tartja egyházainkat. Ez egy kicsit elhamarkodott ítélet és csúnya általánosítás, de talán valós fájdalomra rátapintva teszi fel a kérdést: hány erdélyinek kell még szenvednie?
Szénégető István, a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye családreferense közleményében azt a családmodellt félti amit kereső párok sokaságával együtt évek óta kutat és finomhangol, eredménnyel.
Ebben az összeállításban Gergely Balázs a jogi és politikai aspektusokat is tárgyalja „Való igaz, hogy ha a népszavazás érvényes és eredményes lesz, és bekerül az alkotmány szövegébe az a kiegészítés, hogy a család alapja egy férfi és egy nő szabad akaratából megkötött házasság, nem szerzünk, de nem is veszítünk jogokat. A jelen népszavazás pontosító, tisztázó jellegű. A jelenlegi szövegváltozat megfogalmazásakor még evidencia volt, hogy a jogalkotó a „felek” alatt egy nőt és egy férfit értett. Ma, a világ és Európa egyes társadalmaiban végbement változások miatt már nem az” […] Szerinte hibásan felvetett, félreértésekre okot adó kérdés az, hogy a referendumra elköltött 163 millió lejt esetleg más társadalmi prioritásokra kellene fordítani. „A helyzet az, hogy a népszavazásra fordítandó összeget nem lehet másra költeni. A népszavazás kiírásának megvannak a törvényi feltételei, amelyeknek az indítványozók egy állampolgári kezdeményezés formájában, több mint 3 millió aláírás összegyűjtésével bőven megfeleltek. Ebből kifolyólag a népszavazás kiírása és lebonyolítása kötelező érvényű. Ilyen alapon filozofálhatok arról is, hogy mi mindenre költhetnénk az államnak befizetendő adót, de ez vakvágány, és teljesen fölösleges. Arról nem is beszélve, hogy a népszavazás intézménye a demokrácia egyik fontos eszköze, amely által az emberek közvetlen módon beleszólhatnak a törvények alakításába”
Ugyanitt Veres Nagy Tímea kizárólag érzelmi reakciókat kiváltó politikai aktusnak tartja a referendumot: „Ha kivehetem a romániai jelzőt a megnevezésből, akkor azt mondanám, hogy családnak számít bármely, legkevesebb két, tetszőleges nemű és korú emberből álló közösség, akik magukat családként definiálják”. „Mókás”, hogy a nyelv mennyire előbb jár, mint a törvénykezés, hiszen tudjuk, hogy vannak barátok, akikre családként tekintünk, vannak felnőttek, akik „szülőnk helyett szülőnk” voltak, és még nem is említettük a háziállatokat, akikre sok gazda tekint családtagként. Egyszóval, a mindennapi szóhasználatban nagyjából bármilyen változatát ismerjük már a családnak, érdekes módon mégis, egy ilyen butaságnál ragaszkodunk valami valóságtól elrugaszkodott definícióhoz.”
Böjte atya véleménye: „Isten szent ajándéka vagyok, ugye, mert a Szentírás is úgy fogalmaz „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta oda érte”. A huszonegyedik században, én úgy látom, nagyon sokan identitáskrízissel küzdenek: de mindannyian Isten ajándékai vagyunk, egy simogatás, egy jó szó. Az ember azért van a világon, hogy embertársainak, de különösen a családban egy valakinek áldásává váljon, boldoggá tegye őt. Az Isten a Szentírásban is azt mondja: hogy a férfi elhagyja a családját és ragaszkodik feleségéhez, és vele egy test és lélek lesz. Tehát a Szentírás egyértelműen azt mondja, hogy a házasság férfi és nő között köttetik. Fontos az is, hogy a társak egymást, a másik vágyait és céljait megismerjék. A házasság és a gyermekvállalás ilyen tekintetben a beteljesedés. Isten nem egy fapados megoldást akar adni egy fiatalnak, ahol nincsenek meg ezek a lépések, nincs meg igazából a kiteljesedés. Mert az egy társas önzés. De ha ezeket az ember szépen végigjárja, akkor az maga a business class-on való utazás. Logikus, hogy én is leadok egy szavazatot a referendumon, első számú társadalmi prioritás a családi életre való felkészítés kéne hogy legyen, hiszen ennek hiányából „rengeteg fájdalom és szomorúság” adódik. Mennyi válás, mennyi veszekedés és árva gyermek van. Ennél sokkal több pénzt is elköltenék a referendumra, ha ezzel helyre lehetne ezt hozni”
A vélemények sorát Szilágyi Sándoréval zárnám, aki a Szénégető atya pontatlanságára (!) világít rá – a kezdeményező pontos felekezeti hovatartozására vonatkozóan – és a szekuláris és egyházi házasságok megkülönböztetését és tiszteletben tartását javasolja.
Láthatjuk tehát hogy színes és sokrétű vélemények formálódtak amelyek közül némely mintha egyértelműen kizárna néhány másikat. Akkor tehát Sanyi bácsi tanácsát követve meg kell adnunk a császárnak ami a császáré és Istennek ami az Istené és elvárni az egyháziaktól hogy ne ártsák magukat világi dolgokba? Ezzel a megoldással kapcsolatban felmerülhetnek kétségek. A már említett Benedek pápa még bíborosként oktatotta Samir Khalil Samir atyát a következő gondolat mentén: a keresztényeknek és muszlimoknak együtt kell dolgozniuk a szekularizált világ újravallásosításán. Mit is jelent ez egész pontosan?
Én magam nem próbálok a kérdésre válaszólni – igen vagy nem – mert a vita hevében már felégettünk (majdnem) mindent. Tágabb kérdéseket tennék fel. Például: meghalgatásra találnak az LGBT emberek egyházunk gyontatóiban? Mernek és tudnak Isten fele fordulni fájdalmukkal és másságukkal? Egyházunk a világban jár? A vallásukat nem gyakorlók értik az egyház rendkívűl alaposan kidolgozott tanítását? Hogy az az élet kibontakozásának megtapasztalására hív? Minél többet keresek és kutatok vélemények és válaszok között egyre árnyaltabbá válik minden. Néha sajnos kuszává is.
LGBT embertársaink
Tudásom és tapasztalatom az LGBT emberekről zéró. Nulla. Nem találkoztam soha deklaráltan „más” emberrel. Nem tudom hogy a prototipikus emberhez viszonyított másságukat biológiai, kultúrális vagy egyéb faktorok okozzák-e. Nem tudom mire van szükségük, mi a fájdalmuk.
Egy dolog biztos: rájuk is kiárad a JóIsten végtelen szeretete.
Bűn
A bűnről való eszmefuttatást mindig megelőzi a JóIsten határtalan szeretetéről való gondolkodás. Csakis ennek fényében beszélhetünk a bűnről is. Nemde ez a priori kijelentés hiányzik a mostani diskurzusból? A teremtő szeretető kegyelme mindenkire vonatkozik.
Már a bűn fogalma is megoszt minket. Ha jól értem katolikus értelmezésben a bűn fundamentuma hogy gától a jóra való szabadságban, Isten közelségének megtapasztalásában. Teremtettségünk célja az élet szépségének megélése. Mi tehát az LGBTk bűne? Hogy a szexualitásukat nem az élet gyarapításaának céljával élik meg? Hogy lemondanak arról hogy gyermeket hozzanak a világra? Szabad választásuk ez? Azok az összeházasodott prototipikus párok akiknek nem adatott meg a gyermekáldás ajándéka ugyanezzel a sebbel élnek?
A világ
Vajon értik-e, tudják-e az egyházon kívüli emberek mi történik belül? Vajon látják-e a majdnem 50 évvel ezelőtt kiadott Humanae Vitae enciklika lényegét, figyelmen kívűl hagyásának mai következményeit? A szexuális forradalom kapcsán VI Pál pápa által megfogalmazott fenntartások és következtetések felhívhatták volna figyelmünket az egyoldalú megközelítések veszélyeire. A szexualitás nem csak fiziológiai aktus. Pusztán testi kontaktussá való besorolása megállíthatatlanul vezetett a pornográfia terjedéséhez/degradálódásához, társadalmi kényszerek megjelenéséhez, fiatalok függővé válásához, a nők tárgyiasításához. Miért az az érzése az embernek hogy egyszerű fagylaltreklámok is szexuális töltetűek? A családpasztorációtól a fiatalok párkapcsolati felkészítő programjaikig ezen problémakőr tárgyalása óriási feladat.
Nem látom át pontosan milyen dogmatikai okok vezetnek az LGBTk megbélyegzéséhez, de valószínűnek tartom, hogy a szexualitás testi jellegének szekuláris túlhangsúlyozása és a szexuális forradalom dinamikája feletti aggodalom vezet sokakat elragadtatott kjelentésekre.
Egyház
Mi erdélyiek ha azt mondjuk egyház egy halom – lehetőleg fehér – papot és püspököt képzelünk el. Pedig az egyház kisebb részben fehér és kisebb részben klerikális. Mi laikusok is az egyház testének tagjai vagyunk. A CTEWC – Cathoilc Theological Ethics in the World Church – tagsága Szárájevóban rendezett kongresszusán például nagyobb részt laikusok és fele arányban nők vettek részt („lay men and women work collaboratively with priests and religious in the field. One third of the 421 participants in Sarajevo were women; of these, about 80 percent were lay women. The split was fifty-fifty among the male participants—half lay men and half ordained priests. In other words, most of the moralists attending CTEWC were laypeople.”)
Az idei ír referendum után – amely legalizálta az abortuszt az országban – a Vatikán egy különleges családkonferenciát szervezett Dublinban. Ennek az eseménynek meghívottja volt James Martin SJ, akinek legnagyobb erénye – mások szerint bűne – az LGBT katolikusok és egyházuk viszonyának tematizálása.
Lehet, nem James Martin a legjobb példa, hiszen magyar rendtársai is sok kérdésben vitatják álláspontját, de hirtelen nem találok más példát.
Tavaly részesültem a házasság szentségében. A felkészítő során magyarázta a házasságkötést szentesítő pap hogy ez az egyetlen szentség amit nem az egyházat képviselő személy szolgáltat ki, hanem a házastársak egymásnak. Miért tagadjuk meg ezt a jogot az LGBT közösségtől? Valószínűleg van magyarázat erre, a dogmatika nem egy logikai hiba. Van bennünk elég alázat, hogy végighallgassuk miért?
Sokan az egyház szemére vetik hogy amíg a tervezett alkotmánymodósítást támogatja nem tesz eleget a családok fejlődésének elősegítéséért. Ez badarság. Szénégető atya már a szüleim is hivatalos keretek között segítette a teljesebb családi életben haladni.
Legvégűl még azon is megdöbbenek mennyire furcsa "politikai" gondolkozásunk van. Valamiért úgy gondoljuk a szavazás (igen vagy nem) vagy a távolmaradás kiharcolása vagy a szekuláris-egyházi különválasztás megoldja a problémát. Mintha nem az embertársainkkal folytatott eszmecserre, az élet természetének megismerése vezetne el minket valahová, hanem az alkotmányba foglalt jog. Kereszténydemokrata, arisztokratikus, szociáldemokrata berendezkedések előnyeit és hátrányait vizsgálgatjuk, keresve a legmegfelelőbb szerveződési módot holott mindegyik javaslat legnagyobb hibája és erénye hogy emberek alkotják és irányítják. A vak jog-imádat elhiteti velünk hogy egyetlen lelkiismeretbeli kötelességünk betartani a szabályokat. Talán bele kellene írnunk az alkotmányba hogy a jót elmulasztani bűn?
E kérdés nagyon sok aspektusát nem értem, pedig szeretném, ehhez képest egy kicsit magamra vagyok hagyva. A budapesti Párbeszéd háza lehetőséget kínál vitás kérdések tisztázására és megértésére. Folytassunk mi is ilyen párbeszédet. Lehetünk egy test ebben a vitás kérdésben?
Egy kedves de határozott partiumi barátom szerint én egy percig se, mert székely vagyok. Ilyenkor mindig jót röhög. Azt hiszem egy kicsit tele van a hócipője a székelykedéssel. Ez mellékvágány, vissza az alapkérdéshez
Nehéz felvetés, de szerencsére már van válasz. Kallós Zoli bácsi: „Addig leszünk magyarok, amíg magyarul énekelünk és magyarul táncolunk.” Persze ez tiszta sor, addig leszünk szárazak amíg meg nem ázunk, addig megyünk amíg meg nem érkezünk stb... Ha már angolul fogunk énekelni akkor már nem leszünk magyarok. Ez egyszerű. Egészen sokáig gondoltam hogy ez a kis mondat pusztán egy huncut kis PR frázis, ami a megfelelő helyeken megfelelő szíveket dobogtat meg (hála Istennek ehhez is nagyon értett Zoli bácsi, emlékszem a Felszállott a Páva élő adásában hogyan lobbizott a jelen lévő miniszternél az akkor induló mezőgazdasági iskola támogatásáért, biztos ami biztos). Aztán találkoztam Fluor úr Mizu című művével.
És adva lett a kérdés: erre gondolt Zoli bácsi? Megnéztem a videót, végighallgattam a szöveget és hát magyar. Minden kifejezést értettem, azon a nyelven van amit a családomtól tanultam mint anyanyelv, minden klappol, mégis ahogy elképzelem Zoli bácsit Sajó kutyájával a válaszúti birtokon, komolytalan derültség fog el a lehetőség latolgatására vajon mit szólna ehhez. Magyar-e vagy sem?
Félreértés ne essék nem akarok pálcát törni a Mizu felett, a magyar kultúra részének tekintem, nem vitatom értékét, csak arra szeretném használni, hogy felmerülő tanácstalanságomat (mire gondolt Zoli bácsi egész pontosan?) szemléltessem (egyébként is szenvedélyesen hallgattam 50cent-et és Yung Buck-ot fiatal koromban, nem a disztancia megvető fölényéből írok). Sokáig töprengtem amíg találtam egy olyan fogalmat amivel a szöveg „magyarságát” Zoli bácsii értelemben meg lehetne ragadni. Egyébként nagyon szívesen veszem, ha ebben a tekintetben tájékozott szakember felvilágosít. Van-e tudományos szempont?
Szóval szerintem a Kallós értelemben vett „magyar” ének és tánc nem instant fordítható. Mit értek ez alatt? Megint a Mizut alapul véve úgy saccolom – bár ehhez sem értek – hogy idegen nyelvre való fordítása körülbelül egy-két órát venne igénybe egy szakértő tudásával számolva és egy olyan szöveget eredményezne melyet mindenki egyből értene. De főleg a dánok: „megtalálsz a klubban [...] szia mizu? [...] álljunk össze, mint két kicsi legó”. A mondani valót nem kell senkinek magyarázni, mert érthető angolul, kínaiul, dánul. Talán ez a modern zeneipar kvantitatív sikerének egyik oka: könnyen érthető. Viszont próbáljuk lefordítani a következőt:
„Októbernek, októbernek elsején,
Nem süt a nap Csíkkarcfalva mezején.
Elbúcsúzom a madártól, s az ágtól,
Azután a csíkkarcfalvi lányoktól.”
Mi történik Október elsején, miért nem süt a nap? Miért búcsúzom? Vagy mi köze Sztálin Jóskának a Székvárosi babám vásár fiához? Aki hisz az emberi igazságosság földi megvalósulásában azt arra kérem, hogy erre a linkre kétszer azaz 2x kattintson, hadd tudja meg a Google mit ér a széki zene (a 7215 megtekintésnél többet). „Jól lakott mint Jenőfalvi ember a Szenttamási feleségével”. Miért?
Ezen – egyébként külön-külön is érdekes – kérdések megválaszolására is figyelmet kell fordítani hogy érthessük a szöveget, hát még ha egy teljes tánc- vagy zenei anyagáról beszélünk. Meg kell vizsgálni a táncos és zenész viszonyát, szokásvilágot, viseletet, kézművességet stb. Egy gyönyörködtettő tánc vagy zene ezen tudás összességének elsajátítását és a mozdulatok könnyeddé gyakorlását feltételezi. Tehát a magyar ének és tánc nem pusztán egy jelrendszer ismeretét és gyakorlatát jelenti, hanem történelmi és antropológiai kalandozást és empatikus érdeklődést a 20. századi parasztság megmaradt részei iránt. A ránk maradt motívumvilág nem egy ésszel megfogható, felbecsülhető kincs, hanem egy emberi szabadságtól és kreativitástól áthatott kultúra-lenyomat. Magyarnak lenni a munkát is jelenti, amivel a letűnt kapcsolat- és összefüggésrendszert megismerem és szűntelen kutatom. És valóban így is folytatta híressé vált kijelentését Zoli bácsi: „Ez a kultúra őrzött meg minket ezer éven át Európában […]”.
Következmények:
A magyarrá levés nem csak, vagy nem föltétlenűl születési kondíció, hanem főként munka és odafigyelés. Felmerülhetnének itt további kérdések, de ezeket egy későbbi bejegyzésben próbálom majd körüljárni. #EötvösJózsef #BibóIstván #kortársak
Nincs óriási különbség Kallós értelemben vett magyar és román közt. Nézzük meg egy-egy mezőségi román és magyar bácsi táncát. Egy tőről fakadnak. Mindketten egyazon kultúra részei, még énekeik dallamai is megegyezhetnek. Vagy Hideg Anna néni jó példa, aki a román szövegeket is kitűnően ismeri. Erre néhányan azt mondják, hogy egyik nemzetiség a másiktól lopta a táncot és zenét. Na és? A másik meg a reneszánsz vagy barokk nemességtől lopta és mégsem (ezért) fuldokolnak dühtől a kék vérű leszármazottak. Továbbá a jelenkori magyar és román is inkább hasonlít a másikra mint sem. Mindkettő munkát és odafigyelést jelent múltra, az akkori interetnikus viszonyokra, a francia forradalom által okozott káoszra és félreértésekre.
Esterházy egészen magyar író :)
Zárszó:
Erdélyben és máshol sem ellentéte a román lét a magyarnak. Csak végezzük el a személyes kutakodást, ami a kultúra feltétele hogy láthassuk a különböző nemzetiségeknek nem egymásban kell létezésük veszélyeit keresni, hanem a kultúra hiányában, ahol minden kvantifikálható, átváltható, felcserélhető, keverhető. Némelyek nem hisznek a gondolatvezetésben, amíg nem tudják kitől származik az, nekik beismerem Joseph Aloisius Ratzingertől, a későbbi XVI. Benedektől.
A szokásos hétfői zenész foci váratlanul zenész-színész meccsé avanzsált. Szerencsére senkinek nem volt ideje mérlegelni a helyzetet, még túlzottan megijedhettünk volna, mivel a „Tompások” rendkívűl kemény csapattal álltak fel. Szerencsénkre az első tíz percben még tompán – nem eléggé kellemes szóvicc – játszottak. Mi ellenben brillíroztunk. Külön-külön, együtt, mindenképp. Olyan kényszerítőkkel és indításokkal törtünk a kapura, hogy kedvem lett volna kívűlállóktól megérdeklődni, hogy valóban mi játszunk-e. Mi mindig jól focizunk, de általában elméletben: „fussál, rúgd el, tiéd, nyugodtan, micsinálsz, neb@ssz vak vagy?!, stb.” Lassan az ellenfél is összezárt és nagyon szépen visszahozta a meccset.
Mint igazi insztinktív tőzsde cápa, a csúcson szálltam ki, mikor a játék az ősi megmérettetések megistenülő férfiúi viadalát kezdte felidézni. Neymar – a srác neve nem maradt meg, testalkatban és egy picit játékstílusban hajazott a kis brazilra – nagyon szépen tört a kapura balról, én a belső íven érkeztem és a ritmus folytán bal külsővel szerettem volna hárítani, egyszerre értünk labdába, ő lövés erővel, mire az én lábfejem befele tekeredett és rárogytam. Apró reccsenés, azonnali dagadás, taxi, sürgősség. Buta dolog.
Mistó ország
Az ortopédián minden rendben ment. Az asszisztensnő küldött röntgenre, az orvos szótlanul elvette a papírt megcsinálta az első filmet, majd szólt hogy forduljak balra. Nem gondolkoztam csak fordultam, hogy a lábam külső azaz bal felét lássa a gép, éppen ahol dagadt – ez azonban testem tengelyére nézve jobb fele fordulást eredményezett. Rám meredt miközben cinikus csodálkozással kérdezte: „Tu nu știi ce înseamnă stânga?” Beteg lapomon látta hogy magyar vagyok, valószínűleg rekordot döntöttem nála, mint a legroszabbul románul beszélő valaki. Kifele menet még gondolkodtam, hogy mondjam-e meg neki, hogy máskor a vonatkoztatási rendszert is mondja be, hogy mihez viszonyítva kell balra fordulni – fitogtatva ezzel, hogy egy román mérnöki egyetem végzőse vagyok – de beláttam hogy ez botorság lenne.
Az ortopéd orvosra várva hosszasan gondolkodhattam, hogy a doki hozzáállása vajon ösztönzőleg hathat-e bárki számára aki hozzám hasonlóan rosszul vagy tán nálam is rosszabbul beszél románul. Megjött az orvos, egy fiatal rezidens, két még fiatalabb sráccal akik közül az egyik szörnyülködő arccal nézte dagadó lábamat. Az asszisztensnő mérhetetlen cinizmussal kérdezte a doktort, hogy mit írjon a kint fekvő túlsúlyos-cukros-törött bokájú bácsi diagnózisának. A fiatal doki bajban volt, mondta is, hogy káosz az az úr. „Mondja csak doktor úr figyelek! Szóval mit írjak?” Látszott hogy régóta megy köztük a meccs. Egy idősebb átvonuló orvossal – aki rám se hederített – eldöntötték a komplex bácsi diagnózisát, aztán engem is megvizsgált hogy pontosan mi és hol fáj, majd felvilágosítottak. Megírta a diagnózist és a receptet és kinyomtatta. Már nyúlt a mellette lévő nyomtatóba, hogy kivegye a lapot, mikor eszébe jutott valami. Visszahúzta a kezét és kérte az idős asszisztensnőt, hogy adja oda neki a lapot, aki elöszőr nem értette a kérést, hiszen ő a nyomtató túloldalán volt, szóval nem tudott mit segíteni. Végül leemelte a lapot a nyomtató tetejéről és a szerkentyű mellett az orvoshoz nyújtotta, semmivel sem közelebb juttatva azt hozzá. Frusztrált udvariaskodás mindkét részről. Köszöntem, kijöttem, megspórolva a hangos következtetést, hogy mistó ország vagyunk. Valószínűsítettem, hogy senki sem kíváncsi rám.
Angyalok
Taxit akartam hívni, mikor épp érkezett egy. Beültem, első mondatomra magyarul felelt a bácsi. A velem szemben lévő gyógyszertárig végig futottuk az ólmos-ecetes pakolástól Hendrixen át Woodstockig a fontosabbakat. Mistó élményemre válaszolta: az idő mindent megold.
„Aki magát megalázza felmagasztaltatik”(undeva-n biblie)
Kiszálltam a taxiból és a gyógyszertárhoz sántikáltam. Egy vörös-göndör hajú csaj várt ott miközben egy anyuka a négy éves fiával vásárolt. A lány a lábamon keresztül nézett rám, szólt hogy ki van oldódva a cipőfűzőm. Lepillantottam, mire ő kettőt lépett előre és már hajolt is hogy bekösse. Megrémisztett. Ösztönösen húztam félre a lábam, fellódítva az épületből kiugró párkányra, mintha valami gondviselő építész gondosan odatervezte volna nekem erre a zavarba ejtő intermezzóra. Gyorsan eszembe jutott hogy ez irtó kedves gesztus a részéről és megköszöntem. Felmagasztaltatott.
A végsőkig összezavarodva feszengtünk a Heltai pultjának oldalajtajánál, hirtelen mind egyszerre éreztük, hogy nagyon szűk a hely ennyi embernek, hogy miattunk nem lehet a kocsmában közlekedni, egyszerre álljuk el a kis terembe vezető ajtót és a férfi wc-t. Megdöbbentünk, hogy ez a triviálisnak tetsző felismerés éveket váratott magára. Mind tudtuk, éreztük, hogy ezért Olga a felelős, ez az egész tolongó értetlenkedés az ő műve, hisz mi éveket álldogáltunk abba’ az egy helybe és – bár a dézsiek jól kikerekedtek időközben – mindig jól elfértünk. Olga nem hagyott egy szusszanásnyi időt se a néhány órás gála után, hogy – mi zenészek – megigyuk az első sörünk, se szó se beszéd lerohant minket. Valami nehezen érthető közvetlenséggel bemutatkozás után rögtön belevágott a vertikális ragaszkodás fontosságának taglalásába (?!) és csűrte csavarta, hogy az öreg bácsik meg nénik a színpadon az előző évszázad léptékében és viszonyrendszerében éltek, és azt megjelenítve léptek fel/elő, mi meg egyből elfogadtuk és értettük őket meg figyeltünk rájuk, és látszott hogy ragaszkodunk hozzájuk és hogy mennyire fantasztikus, hogy a megnyilvánult kapcsolat túlmutat az egész táncházmozgalmon. Hát igen, az ember nem is gondolná – tulajdonképpen mit is?!
Tanácstalanul jobbra-balra pillogtattunk, kerestük Rault meg Gézát, hiszen velük érkezhetett ez az egyébként tisztelettudó és rendkívűl lelkes alig-szőke ciklon. Az említett helyzet további fogyatéka, hogy Olga váltogatta az angolt a magyarral – súlyosbító körülmény Raulék ellen, ők szoktak nem erdélyiekkel flangálni táncházban – de sajnos Kari sem értette összefüggéseiben a mondandóját, pedig mi mind a mai napig úgy tartjuk, hogy ő beszéli a nyelvet. Azt minden esetre elfogadtuk, hogy ha Olga eszmefuttatása koherens, akkor az bonyolult fogalmakra vonatkozhat, mert a minimális csajozó zenész dumákkal mi is elboldogultunk volna, még angolul is – lásd pl. brácsás kolléga a lengyel turnén kis segítséggel:
Amúgy is monopol piaci előnyöket élvező termékek megjelenítése nem javallott, de legalább is indokolatlan.
A helyzet lefutása ezek után már borítékolható volt. Egyikünk sem szereti a bonyolult fejtegetéseket, elvégre táncházzenészek vagyunk – kivétel Kari, de ő is csak este 7 előtt – abban az órában egyetlen vágyunk volt, hogy hagyjanak pihenni egy átevickélt több órás koreográfia maraton után, meg persze plusz egy-egy sör is jól jött volna. Az egyetlen kérdés a menekülő verseny kimenetele volt: ki tud minél hamarabb arcvesztés nélkül megszökni Olgától. A dézsiek elmentek konyakozni és egész ügyesen kommunikálták a hadműveletet mint egy visszafordíthatatlan természeti eseményt, a partiumi különítmény velük tartott szintén megállíthatatlanul, Ficzuséknak székire csöngettek be, a többiek nemes hanyagsággal kimentek szivarozni. Másodszor bántam meg, hogy a preferanszos este után nem tudok konyakot inni, még az illatát se bírom, vesztettem, egyedül maradtam. Mármint Olgával. Meglepetésemre elég hamar megérezte, hogy kellemetlenül vizslatok segítség után, látta, hogy “fáradt vagyok” és felajánlotta, hogy majd máskor tiszta fejjel találkozzunk, mert – mint mondta – neki mindenképpen el kell beszélgetnie néhány táncházassal, legalább egy zenésszel is, hogy megerősítsék vagy tagadják az elméletét. Bármiféle elmélet ami ránk (is) vonatkozhat csakis szemfényvesztés lehet, efelől zsigeri bizonyosság jár át minket, erdélyi táncházzenészeket, a teremtés kezdetétől, de nem voltam elég goromba, hogy megalkuvásra képtelennek tűnő beszélgető társam elküldjem a francba. A dolgok ilyetén eszkalálódása egy picit megijesztett, mi a brant lesz ebből, nekem kell végig hallgatnom ezt az egész kacifántos históriát?! Mi a bánat?! Menteni próbáltam a helyzetet, mondván, hogy nem kávézgathatok fiatal lányokkal, mert nekem komoly barátnőm van és én borzasztó szerelmes vagyok, de ő szemrebbenés nélkül kérdezett ki, majd lelkemre kötötte, hogy néprajzos-antropológus-táncházas barátnőmet föltétlen vigyem el a találkára. Viccel – gondoltam – nem viccel – helyesbítettem – orrlyukai kitágultak, látszott rajta, hogy többek közt az én fejemben is regnáló társadalmi normákra fittyet hány. Fapicsa – gondoltam – Lenyűgöző – vagy ezt gondoltam – már nem is emlékszem. Első meghökkenésem után hamar megnyugodtam, elvégre nekem ezek után nem sok lapot osztanak majd, barátnőm ügyes a szakmájában – ahogy én elképzelem – majd elbeszélgetnek szép kettecskén, én meg kedélyesen legurítok egy sört és amikor szükséges elismerően bólintok, ennyit elvégre megtehetek egy ezer idegen ciklonért is, nemde?!
Barátnőm idegesen huzigálta-rángatta vállfáit a szekrényben és igen plasztikusan görgette ki szácskáján nagyjából a következőket: “Egy nagy ló vagy, hogy ilyen marhaságokba engeded magad belerángatni, minden esetre nekem erre nincs időm a hétvégi konferencia miatt, menj csak el szépen egyedül és edd meg, amit főztél. Hogy lehet egyáltalán hogy fogalmad sincs miről beszéltetek?!” Itt próbálkoztam elmagyarázni, hogy én mérnökként a fogalmilag letisztult, axiomatizált összefüggésrendszerekben tudok kibontakozni de legalább is eligazodni, de csak szúrós tekintetet és sűrűsödő rosszallást véltem gerjeszteni, úgyhogy gyorsan iszkoltam a hálószobából. Barátnőm túl jól ismer engem. Bár kissé büszke voltam ügyességemre, ahogy próbáltam kivágni magam a csávából “axiomatizált összefüggés rendszerek – hehe :)” alapvetően inkább kétségbeesés lett úrrá rajtam: “mi lesz most?” Kissé irigykedve gondoltam a szappanoperák féltékeny nőstényeire, akik foggal-körömmel tepernének, hogy elkísérjék párjukat egy ilyen lányos alkalomra, aztán elborzadtam.
A találkozás kapcsán alapvetően három dologtól tartottam: hogy egy ismerőssel találkozunk és furcsa lesz, miért is kávézgatok idegen lánnyal – mondjuk Olga kifejezett szakbarbársága elég szembeötlő, ergo ez nem találka –, hogy Olga talán nem fog illendően viselkedni – aki letámad minket egy több órás megfeszített koncentráció után attól minden kitelik –, és végül eszembe jutott, hogy akár valamelyik kolléga is megjelenhet trollkodni. Az utolsó lehetőséget csuklóból kizártam, mivel egyik zenész sem elég vakmerő, ahhoz hogy egy ilyen szituáció révén a saját maga beszélgetésbe vonását kockáztassa. Az Insomniában találkoztunk, Olga választotta a helyet, megérkezésemkor suta kézfogással köszöntöttük egymást. Ha Bréda netán felfigyelt a rövid gesztusra, biztosan elkönyvelte, hogy egy online társkereső segítségével találtunk egymásra, azért vagyunk ilyen fakabátok. Az adott helyzetben feltételezett tévedését fel sem róttam volna neki.
Talán volt arról szó a társalgás legelején, hogy én hogy érzem magam, amolyan indító szövegként, ő minden esetre tudomásomra hozta, hogy rendkívűl izgatott a kérdés fontossága végett, utána nézett a fontosabb szavak magyar fordításának is, hogy biztosan megértsem őt. Nem tudtam eldönteni, hogy ez számomra jót jelent vagy rosszat. Olga tényleg felkészült, nyugodt volt és a legelején kezdte mondandóját, ezt egészen konkrétan úgy értem, hogy sört kért nekem, amit én nem engedtem neki kifizetni – ilyen esetek kapcsán jutottam a következtetésre, miszerint balek vagyok, hogy ilyen nyakatekert kellemetlen szituációkban is ragaszkodom a fránya beidegződött pózokhoz pl: a férfi fizet. Olga úgy látta jónak, ha röviden bemutatja miért is foglalkoztatja őt fiatal revivalek és öreg adatközlők kapcsolata a táncházmozgalomban. Pályakezdő pszichológusként sok más gyakorló-tanuló társához hasonlóan szükségét érezte hogy a tudomány egy konkrét kis ága fele szakosodjon. Az ő esetében ez az ág a fejlődéslélektant jelentette. Közben én ide-oda pislogtam fogalmam sem lévén, hogy lenne érdemes viselkedni az adott helyzetben. Utó végül, mivel érdemleges bámulni valót nem találtam, a pincérnők stírölésére szorultam, metsző tudatában annak hogy egy bites két fázisú amőbává váltam – ha az alany adott kulturális összefüggésekben esztétikusnak minősülő női formát észlel a normális életfunkciók leállnak, majd a “veszély” megszűnte után újraindulnak – a jelenséget a szakirodalom (kvantum mechanika) lépegető kutyafaszként említi (itt jókora csúsztatás részemről). Jóanyám legmélyebb megvetését az ilyen stírölő faszik váltották ki, ő sosem fontolgatta, hogy milyen kulturális folyamatok vezethettek e zombi generáció kialakulásához. Ezekkel a komplex szocio-kulturális témákkal én sem foglalkoztam, helyette nagyvonalúan, saját intuitív bölcselkedésemre hagyatkozva úgy döntöttem nem róható fel a probléma egész súlya piciny hazám tátott szájú kölykeire, kikre a fehérnemű ipartól a játékbaba-businessig minden felület a női test bizonyos fajta szépségének tolakodó formáit öntötte. Öreg koromra félreteszem megfontolásra e nem kis súlyú felelősség eloszlásának kérdését.
Az egyik pincérnő a világ legrövidebb farmer nadrágát viselte, amely alól egy-egy combjaira tetovált masni “lógott” ki, ezen biztosan meglepődöm ha éppen nem Olgával randizom, akkor konkrétan igyekeztem nem túlságosan oda figyelni. A másik pincérnő fenekét egyáltalán nem volt ildomos nézegetni, mert falumbéli volt – bár erre ugye a fenékről még nem jöhettem rá. A tulajdonos felismerésekor zavarom zavarában vörösre sülve pislogtam. Nyugdíjas korom következő latolgatni valója: etikátlan-e bámulást mímelni egy ilyen kényes szituációban?! Valószínűleg elmarasztaló válasz fog születni de talán elintézem majd ennyivel: fiatalság bolondság. Mint látható, nyilvánvaló vétségeim dacára nagyvonalú vagyok, kérdés, hogy e nagyvonalúságom szintén vétség-e.
Felcsattant. Ez a legalkalmasabb kifejezés. Olga orrcimpái kitágultak, kissé rendezetlen hajfürtjei rázkódtak, ahogy az indulatba belepirulva suttogta felém: “Ha zavarlak lelépek kedves, semmi kedvem egy üresfejű seggfigyelő kamerának fecsegni!” majd az ő lett-litván nyelvén ereszt(het)ett meg valamilyen szitkozódást. Elhűltem, ez a nő – már nem is csak csaj – tulajdonképpen szép! Vajon eddig magázott?! Mert most a személyességnek olyan fokára lépett, ahol bizonyosan nem voltunk eddig?! A táncházas fejtegetés nem nekem szólt mint személynek, csak éppen én voltam kéznél – sajnos –, viszont ez a nyers mondatocska nekem lett címezve. Csak és kizárólag. Stréber szemüvegét – ami időközben divatba jött – leemelte és szemlátomást csalódottan súrolta meg orrnyergén szemüvege lábnyomait. Tényleg szép volt, ahogy alacsony termetének, keskeny állának, a haját összefogó ceruza végének és lakktalan körmeinek harmonikus zizegése jelezte az egy irányba ömlő erőt. Vajon mi zavarta? Hogy a csajokat figyeltem vagy az, hogy rá nem egészen? Utóbbi. El voltam ámulva! Szerencsére. Ha méginkább megzavarodom – mint az egészen érthető módon megtörténhetett volna – biztosan leblokkolok és talán még most is ott ülnék, muskátli nyílna a bal fülemben és mindenki azt hinné hogy egy eltúlzott művészi performansz vagy vesztett fogadás vagyok, netán jól sikerült viasz bábú, ami tulajdonképpen egy japán robotogyártó szingliket célzó burkolt piackutatása.
Olga valószínűleg szoknyapecérnek néz, akinek ő nem jött be, ezért nem akartam ide se eljönni vele, családi állapotom ilyen szempontból ürügy, nem ok, szóval egy hernyó vagyok. Nem is férfiúi mivoltomban csalódott, hanem hogy nem vagyok képes egy másik lény legbensőbb dolgaira figyelni, tehát emberségemben. Összetört. Mit lehet ilyenkor mondani?! Csak néztem és néztem Olgát, amint minden egyes porcikája a kilátástalanságot, az értelmetlenséget és a csalódottságot tükrözi, és lassan de megállíthatatlanul dacosan eltökélté támadtam újjá, hogy e nő emberségbe vetett hitét megmentsem: “Éppen itt volt az ideje, hogy összetörjön kedves, hadd lássa milyen meggondolatlan dolog elgyötört zenészeket hosszú, megfeszített muzsikálás után rögtön, elsőre marginálisnak tetsző kérdésekkel zaklatni. Mit ne mondjak, tapintatlan volt. Most pedig nyugodtan ki vele, mi is történik velünk revivalekkel? Ígérem figyelni fogok, nehéz volt mostanáig is mindig máshova tekingetni, csak arra kérem, ne várjon el tőlem több szellemi teljesítményt, mint amennyit egy kedélyes zenésztől érdemes.” Megleptem, megdermedt. Eltátotta a száját mint egy rajzfilmfigura, azon kezdtem gondolkodni mennyi vattacukrot tudnék belepakolni egy óra alatt, elmerengtem létezik-e köbméter/óra mértékegység az SI-ben. Büszkeség öntött el, mivel úgy voltam kreatív, hogy a valóságon alig változtattam. A zavart félrepislogást tudatos leckéztetésre maszkírozni apró ferdítés, amit az univerzum biztosan nem bosszul meg. Ezután Olga gyanakodva bár de hozzá fogott elmélete meséjének, nekem meg nem volt más dolgom, mint elégedetten csak rá figyelni. Arca lassan kivirult és visszatért rá a bizalom. Egy számára meghatározó könyv fontosabb gondolataiból emelt ki néhányat, amelyeket én képtelen voltam azon nyomban memorizálni, ezért egész egyszerűen bemásolom ide a lényeget, ahogy egy megnyerő online felületen találtam – forrás megjelöléssel, ahogy kell. Kissé gondolkodóba estem, hogy stílusos-e, rendjén van ez így, mígnem fel nem ötlött bennem Lungu professzor úr elektrotechnika kurzusának legmeghatározóbb felismerése: “E tantárgy kereteiben a Maxwell egyenletekről beszélünk, vagyis csak én beszélek, mert ezek tételes igazságok, amiket meg kell ismerni, úgy ahogy azok vannak, a maguk darabosságával és fatalitásával!” Lungu tanár úr a zenei szempontból abszolút süket ember archetípusa, egy egész életen keresztül egyetlen hangmagasságban egyetlen hangerővel beszélő gép, megmintázva a monotonitás ógörög Istenségét olyan tökéllyel, hogy jegyzetelés közben azt sem tudtuk hova kéne rakni a pontot – nem csak mi székelyek, hanem egyáltalán senki se. Azt beszélték egy nyelvész hallgató a professzor egy előadásának hanganyagát hozta példának A nyelvi tagolatlanság veszélye a kommunikáció integritására nézve című munkájában. Egy felháborodott diáktanácsos, akit a tanár úr méltóztatott elvágni is, nem csak untatni, úgy fogalmazott egy azóta virálissá vált publicisztikában, miszerint a Kolozsvári Műszaki Egyetem diákjainak az a megkülönböztetett kegy jut osztályrészül Lungu úrnak köszönhetően, hogy saját bőrükön tapasztalhatják milyen lehetett a kommunista rendszer értelmetlenségével csendesen pusztító kollaborációban élni, felszabadítva őket az előző generációk álszent megvetésének lehetőségétől. A lényeg, hogy Lungu tanár úr nyomán elfogadtam, hogy léteznek bizonyos “tételes” igazságok, amelyeket a maguk nyersességében is érdemes mások elé tárni.
“Nevelés és kötődés
(…) A nevelés nem elsősorban módszer kérdése, hanem egy mélyebb valóság: a kapcsolat minősége, a kötődés erőssége, ami meghatározza. Attól tanulunk, az van igazán hatással ránk, akihez érzelmileg is kötődünk. A kötődés a létezésünk középpontja. Csecsemőkorunktól észleljük, hogy egyedül nem tudunk működni ezért másokra szorulunk. A gyermeknek szüksége van a felnőtt jelenlétére, aki fizikailag és lelkileg gondoskodik róla. A kötődés valósága teremti meg az alapot, hogy a gyermek modellként tekintsen a szüleire, nevelőire, törekedjen utánozni őket, igyekezzen hasonulni hozzájuk. A kisgyermek természetes módon fogadja el az útmutatást, arról hogy mi jó és mi nem jó, mire kell törekedni és mit kell kerülni. A gyermek agya automatikusan ott keresi a válaszokat, akihez elsődlegesen kötődik. Szavak nélkül is megérzi a szülei elvárásait, apró jelekből is megsejti, hogy mit szeretnének tőle. A gyermek spontán módón vágyik arra, hogy jó legyen a szülei szemében ugyanakkor félelemmel tölti el, ha kapcsolata esetleg megromlana velük. Az ember későbbi fejlődési szakaszaiból sem tűnik el a kötődési ösztön, ez az ami által folytonosan keressük a biztonságot, a tájékozódási pontot.
A kötődés formái
A kötődésnek különböző formái és szintjei vannak. A legelső kötődési mód a fizikai közelség. A kisgyermeknek is ez az első tapasztalata: átölelik, simogatják, vagy egyszerűen csak ott vannak vele. anya vagy apa jelenléte önmagában is megnyugtató. A második fokozat a hasonlóvá válás. Igyekszünk hasonlóvá válni azokhoz, akit szeretünk. Ez az utánzási törekvés a nyelvtanulás és kultúra átadásának alapvető motorja. Ennek egy erősebb formája az azonosulás pl. a példaképpel. A harmadik szint a birtoklás: az én anyukám! Az én barátom! Ezzel kapcsolatos a lojalitás, a hűség és engedelmesség magatartásformái. A negyedik mód a jelentőség érzése alapján való kötődés: érzem, hogy fontos vagyok neki, számítok nála. Igyekszem tetszeni neki, kedvében járni. Ötödik mód az érzelmek révén történik. Aki megéli az érzelmi közelséget az képes lesz később távolságot is elviselni. Az érzelmileg erősen kötődő gyermek képes lesz elviselni a szülőtől való távolságot is, mert emlékszik és az emlékezet által magában hordozza a szeretett személy képét. A hatodik forma a megismerés és ismerté válás, azaz a kölcsönös feltárulkozás által.
Kötődés és hatalom
A gyermek kötődése a szülő felé magában foglalja azt is, hogy függőségi viszonyban van és ez hatalmat is jelent. A szülőnek spontán módon hatalma, tekintélye van a gyermeke felett. Nem éppen divatos módon fogalmazva foglalja össze a szerző: „A neveléshez mindig is szükség volt hatalomra.”A gyermeki, kötődő agy spontán módon úgy működik, hogy attól tanul, akihez kötődik, és akinek hatalma van felette.
Meg kell mondjam, hogy számomra meglehetősen idegen volt a hatalom ilyen jellegű emlegetése a nevelés kapcsán. Ugyanakkor az iskolai megfigyeléseim is mégis valahogy ezt erősítik meg. Az a pedagógus, aki csak kedves, szeretetteljes, jó akar lenni a diákjaival ott könnyen elszabadul a csapat, és anarchiába torkol az óra. (…)
Nehézségek a nevelésben
Mindebből az következik, hogy ahol gyermek és szülő, gyermek és tanár között erős kötődés van ott a nevelés meglehetősen természetes folyamat, nem igényel különösebb erőfeszítést vagy szaktudást. A valóságunk mégis gyakran más. Mindnyájan tapasztaljuk, hogy változóban van társadalmunkban a gyermekek magatartása, egyre több kihívást jelent a nevelés a fejlett világ országaiban, jóllehet talán soha ennyi kutatás, pedagógiai módszer, technikai eszköz nem állt rendelkezésünkre, mint éppen ma.
Kulturális fordulat – kötődési fordulat
Neufeld és Máté szerzőpáros meglátása, hogy ezeket nevelési nehézségeket nem lehet megérteni anélkül, hogy ne figyeljünk oda arra a kulturális fordulatra, ami a fejlett világban bekövetkezett az utóbbi évtizedekben. A kulturális változások egyik fő következménye, hogy az utóbbi 50-60 évben a gyermekek szülőorientáltakból kortársorientáltakká váltak. Mit jelent ez? Napjainkban a gyermekek életében gyakran már nem a szülők vagy a tanárok adják a fő orientációt, hanem a kortársaik. Az elsődleges kötődés iránya megváltozott. Az osztálytársak, csoporttársak, barátok váltak azokká a referencia személyekké, akik döntő hatást gyakorolnak a gyermekek fejlődésére. Ez már a mi generációnk számára is „természetes” és „normális”, de nem volt mindig így és nem is mindenütt így van. A kortárs orientáció még ma is meglehetősen ismeretlen jelenség a szegény országokban és korábban a mi kultúrkörünkben is másképp volt. „Az emberi fejlődés során egészen a második világháborúig a felnőtt orientáció számított a normának.
Mi a baj a kortárs orientációval?
Ha egy gyermeknek az elsődleges kötődése nem a szülei, hanem az osztálytársai lesznek, ez azzal jár, hogy tőlük várja a szeretetet, jóváhagyást, nekik akar megfelelni, az ő értékrendjüket szeretné magáévá tenni, tőlük akar tanulni, hozzájuk akar hasonlítani, az ő vezetésüket fogja elfogadni, náluk vágyik biztonságra lelni. A gond itt az, hogy a társak is csak gyerekek, akik koruknál fogva nem képesek megadni azt, amik az érett nevelők sajátosságai: a feltétel nélküli és felelős szeretet, elfogadás, belátás, a másikról való akár önfeláldozásig menő gondoskodás.
A probléma forrása igazában abban rejlik, hogy a gyerekek nagyon gyakran nélkülözniük kell a szüleikhez való erős kötődést. A gyermekek egyre kevesebb időt töltenek a szüleikkel, kevés személyes figyelmet kapnak olyan személyektől, akik feltétlen gondoskodással fordulnak feléjük. Kötődés nélkül pedig elveszettnek érezzük magunkat, a legnehezebb elviselni az ürességet, amikor nincs kihez kapcsolódnunk. Mindenképpen keresünk tehát valakit, aki betölti a kötődési űrt. Ha nincs jelen érzelmileg a szülő, vagy nevelő akkor a kortársak lépnek a helyükbe.(…)” (Koronkai, 2016)
Olga egészen szépen adta elő nagyjából a fentieket, én legalább is le voltam nyűgözve. Majd szépen kifejtette, hogy míg a könyv szerzői a család és oktatás – tehát mikroközösség – szintjén fogalmazzák meg az erős kapcsolatok fontosságának elvét nem térnek ki a különböző társadalmi csoportokból és generációkból érkezők személyes viszonyainak hangsúlyozására, pedig ez is nagyon fontos lenne. “Nemde kvázi lehetetlen napjainkban egy kolozsvári egyetemistának élő kapcsolatot teremteni egy idős mezőségi paraszt emberrel? Hogyan lépjenek kapcsolatba az egymás utáni generációk az őket megelözővel a technológia ilyen gyors fejlődésének korában? Mi történik egy széttöredező társadalommal ahol az egyének nem képesek legalább parciálisan megérteni egy másik csoport vagy szubkultúra igényeit, céljait? Egyáltalán mit tudhatunk meg egymásról? A táncház által igenis sokat. A mély fürkészés ahogy ti zenészek és táncosok figyelitek elődeiteket örökít, a tánc és zenei folytonosságon túl mélyebbet alkotva: tudat-kontinuitást. Tekintsük a történelmi városokat ezen tudat-kontinuitás toposza ként. Induljunk Kolozsvár főteréről a Szent-Mihálytól, ballagjunk el Mátyás szülőháza mellett majd vissza a főutcára Hostát fele az Office-ig. Jól tudjuk, hogy egyik generációnak sem tanácsos lebontani és eltüntetni a régi városrészek épületeit, csak azért hogy valami újat és egyedül érvényeset alkosson helyébe, hiszen az új is idővel érvényét veszíti majd tehát megint le fogják bontani. Mennyivel izgalmasabb Genttől Kolozsvárig minden város ami a múltat a jelennel önmagában össze tudja kötni. Nem maguk az épületek tárgyi értékükben fontosak, hanem ahogy arra nap mint nap ránézünk.
Ha meg akarod ismerni egy zenész játékát óhatatlanul meg kell ismerned az életét is, nemde? Akkor pedig föltétlen meg kell állapítanod, hogy ő hasonlít rád. Bár a szokások és összefüggésrendszerek változnak, az alapvető elemek megmaradnak: család, szerelem, katonaság-megpróbáltatások… Mennyivel szerencsésebb ezt élő módon megtapasztalni, mint pusztán olvasni? Egy mély kapcsolat egy adatközlővel átrajzolja a modern kori felnőtt, technokrata ember elképzeléseit is morálról, értékről, emberről és mindezen fogalmak időbeliségéről. Nemde a táncház túlmutat önmagán?”
Feszítő csöndben meredtünk egymásra. Olga valósággal vizslatta arcomat, majd eltorzult az övé. Szeme csillogása lángoló dűhhé harapódzott. Nem tudtam elkapni a kezét, elképzelhetetlen volt, hogy ilyesmi előfordulhat. Ő gyors volt, mint egy kismacska, én meg lassú, mint egy döglött teve. Mindenféle szempontból. Mielőtt elviharzott pofon vágott. Indulatosan, szálkásan, teli tenyérrel. Nem tudtam eldönteni, hogy csak a fülem csöng-e vagy az egész lokál. Teljesen összezavarodtam, nem értettem miért vagyok hibás. Rosszat mondtam? Azt hihette végig csak szívattam, nem is érdekelt a története csak meg akartam alázni… Hiszen én nem tehetek róla, hogy a világ nem törődik vele, az elméletével, a múlttal, a különböző társadalmi csoportokkal, a perifériával, csakis saját magával – bár minő oximoron önmagát sem ismeri. Hibás vagyok én mindezért? Talán egy kicsit igen. Minden esetre az egész fránya világból én voltam kéznél reprezentálva annak egész kuszaságát, tanácstalan bamba tunyaságát. Jutalmam egy kövér pofon. Nem haragudtam érte – minek is haragudtam volna, így már minden érthető. Égő bal arccal indultam haza, nem kellett fizetnem, eléggé kellemetlen volt már így is a helyzet pofozkodó majd rohanó lánnyal.“Hát igen, kétségtelenül, mindez rendkívűl fontos” körülbelül ennyit tudtam kibökni magamból tíz percnyi hüppögés után. Igyekeztem jó erősen nyomatékosítani az elhangzottakat és el akartam képzelni táncházasokat, amint ők is tudatosítják mindezek fontosságát. Minél jobban erőlködtem, annál inkább nem sikerült senkit felruháznom Olga nagy buzgalmával, hogy felvállalná híd szerepét generációk és összefüggésrendszerek közt mint kapocs a társadalom elszakadt rétegei közt. Láttam magam előtt Olga grandiózus építményét, mely pofátlanul kapaszkodik a felhők közé és nem tudtam elképzelni egyetlen havert se, ki azon elindulna felfelé: “Lesz ott konyak? Meg lehet állni cigizni? Ugye nem kell kinézni, tér iszonyom van…” Botor módon ennek a csalódottságomnak hangot is adtam: “Ez rendkívűl fontos meglátás, de kinek?”
Kifele egy társasága előtt felvágni kívánó csuri-buri alak teátrálisan rám kiáltott: “Mi van frájer, miért kaptad, mert megfogtad a seggét vagy mert nem fogtad meg?” A rejtői halálraítélt nyugalmával meredtem rá. Mit tudhat szegény ficsúr a világról? Kedves szánakozás szállt meg, bár segíthetnék tudatlanságán. Gondolatom kicsi magva daccá duzzadt – nem elöszőr az este folyamán – hogy e srácocskának a komplex valóság sokrétű árnyalatából valamit megmutassak. Könnyű volt szólnom, mivel feszült tanácstalanság lett úrrá az embereken, amiért pofontól lángoló arccal, oly bambán ácsorogtam több másodpercig szó nélkül: “Csak arra figyelmeztettem partnerem, hogy amint hajam a kemotól hullni kezd, már nem fogom tudni elviselni őt. Miután vastagbelem és májam után a tüdőm is megtámadta a betegség, csak ingerel reménytelen ragaszkodása.” Önmagam is megleptem az elhangzó mondatok mély-sima zöngésével és az arra következő dermedt csönddel. Senki nem mozdult, valaki elejtett egy poharat. Egy pillanatra úgy tetszett ebben a rebbenéstelenségben fog kimúlni a világ. Cigarettát kértem, a felkínált négy féléből kiválasztottam egy piros Winchestert. Nekem akarták adni az egész csomagot, de nem fogadtam el. Másodszor lódítottam egy nap alatt, de megérte. Elégedett voltam. Pontosabban nem is, haragudtam magamra: nem lenne szabad ilyen szörnyűségekkel viccelődnöm. Fogalmam sincs mit jelent a rák. Rágyújtottam. Valaki szólni akart hogy idebent nem szabad de majdnem meglincselték. Együtt éreztek velem. Lám, nem is oly rossz a világ, csak én vagyok érzéketlen.
Pár nap múlva legmélyebb álmomból rázott fel jóanyám. Nem tudtam hol vagyok, kába voltam egészen, álmodom-e vagy sem? Édesanyám soha nem jön Kolozsvárra, pláne úgy, hogy én ne tudjam. Most viszont fel van dúlva, történhetett valami, apám itt van mellette jól néz ki, bár könnyben úszik a szeme. “Mi történt?” “Nekünk mikor akartál szólni?” – ripakodott rám anyám. Basszus, a falumbeli pincérnő, ő hallotta az egész kitalációt, biztos otthon már gyászolnak. Megpróbáltam valahogy elmagyarázni, hogy ez nem igaz, én tulajdonképpen csak füllentettem, elszabadult a pokol. Akkora pofont kaptam, hogy Olga elszégyellte volna magát erőtlenségében. Édesanyám a drága nem tudta elképzelni, hogy miféle szörnyeteggé váltam, hogy ilyesmikkel viccelődöm. Kikelt magából, miközben édesapám próbálta kivonszolni a szobából. Kvázi köszönés nélkül ültek autóba és indultak haza. Lajostól felküldtek két borkán zakuszkát, ő nem értett semmit az egészből, de jónak látta ha vesz két sört. Úri ember, nem vaddisznó! Szüleim Tordáról üzenetet írtak, hogy örülnek hogy testben egészséges vagyok, de nem értik a viselkedésemet. Nagy dolog. Én se értem. Égő arccal ittam a sört. Bal orcám neheztelt Olgára és édesanyámra – ezt fordítva kellene mondjam mert édesanyám nagyobbat ütött –, amiért mindketten jobb kezesek. Hosszasan tűnődtem, fontos következtetések birtokába jutottam melyek rendkívűl fontosak, de kinek?
Csak magyarázható valahogy hogy még mindig iszom kevertet. Évente egyszer – egy hétig – a Prefiben, ami Gyimesközéplok és a tánctábor kultikus helyszíne. Nem kellemes, bár a törzsközönség nem panaszkodik. Ha kártyázunk megjegyzik, hogy a tromfot ki kell jelenteni. Erre mi kijelentjük, félszemű csángóval kártyáról nem vitatkozunk.„Már a zöld hullám se a régi” – veterán táncházzenész kolléga a kolozsvári dugóban. Mi kb. így a keverttel. Legelső gyimesi táborainkban még helyben készült. Ócska vodka egy kis áfonya sziruppal, vagy mi a branttal. Nem kényeztette az érzékeket, de akkoriban (is) szerettük az egyértelmű dolgokat. Egy ideje már instant, nem ízibe vegyített, tehát még borzalmasabb.
Dicső múlt
Bizonyosan nem elhanyagolható, hogy a kevert legszilajabb napjaink emlékével fonódott össze. Akkoriban a hajnalig muzsikálás után meztelen sörhassal és pelyhedző mellkassal fociztunk a vakmerőbb gyerkőcökkel – akik nem ijedtek meg összefüggéstelen mozgásunktól – talicskában tologattuk a gyengébb teherbírású bőgősöket és véletlenszerűen helyeztük el őket mit sem sejtő, zenével illendően ébresztett hajadonok ágyában. Nyugodtan hagytuk ott szunnyadni őket, hiszen biztosan tudtuk, hogy felkelésnél készségesen bemutatkoznak majd és biztosítják a befogadót az ellátás kifogástalan voltáról és a maguk részéről a legnagyobb megtiszteltetésről és jószándékról. Közben kevertet ittunk. Szép idők voltak.
Életképek a nagyvonalú értelemben vett jelenben
Funkció
Tinó táncházzenész koromban nem érdekelt a zene. Akartam tudni a zenét, vezetni a zenekart, nézetni magam a lányokkal. Funkcióba akartam kerülni. Ez talán megbocsátható – egyébként semmilyen szempontból sem fontos.
Segítség
A (táncház)zenész élet legnagyobb kihívása (kamara)zenélni másokkal. Ez néha – gyakran – problémát jelent. Sok kolléga válltig állítja, hogy ez a törékeny együttmuzsikálás hivatásunk legszebb jegye. Én a magam részéről remélem hogy ezen érzelgős mamlaszokat – persze pusztán formálisan-szimbolikusan – feláldozzák majd a végítélet napján egy vörösben oldódó maja piramis ormán, megindító szertartás keretében Wittgeinsteinnek: Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.
A prímás mellett álló zenészeket – és a bőgőst. A bőgősök zenészek kasztján kívülálló ként való említése általánosan elterjedt zenész és bőgős nyelvi fordulat. Oka pofon egyszerű: a zene létezési (elő)feltétele az egy (tám-esztám). A bőgő tehát alfa, origó, stb.. – Széken segítségnek mondják. Az elnevezés okát illetően csak annyit, hogy Erdélyben a prímás játéka a kíséret ritmusába fekszik bele, egy nagyon szofisztikált de borzasztó természetes függőségi viszonyt alkotva. Világos tehát hogy a kíséret nem elsősorban a prímás jólfésült lakájainak táborát jelenti, hanem olyan segítséget aminek léte és rátermettsége alapvető sőt elsődleges fontosságú. Ha tehát néptánctáborban egy jól sikerült illározás után sáncba dőlünk, ami nem feltétlen szégyenlendő, de biztosan kényelmetlen, jól gondoljuk meg mielőtt segítségért kiáltunk.
Turucki Guszti - az úri közönség mulat
Máréfalván muzsikáltunk éppen nagy buzgósággal, ment szépen a mulatság a maga medrében. Guszti bácsi a peremvidékről érkezett. Kezdetben visszafogottan illogatott, méregetett. Nem emlékszem a vadászat cserkésző folyamatára, csak a rohamra, ahogy Guszti bácsi elbődülte magát. Lehet, hogy az adott dallamot/szöveget ismerte, vagy csak éppen akkor szakadt el benne valami, ki tudja. Lassan átfúrta magát a körön, egészen az orrunk elé, ott hadonászott egy majd-üres sörösüveggel. Megkerülhetetlen mulatóvá avanzsált, azon kaptuk magunk, hogy egyik dallam után a másikat kéri, követeli. Próbáltuk kedvére tenni, szépen türelmesen. Az első szusszanás alkalmával meg is hívott minket az ötvenedik születésnapjára, borral báránnyal. Meghívását igyekezet nyomatékosan megtisztelőnek feltüntetni. Zsolti volt akkoriban a brácsás, családja profi gépesített-nagyiparos báránnyúzó hírében állt. Kompresszorral fújtak levegőt az állat bőre alá, hogy könnyebb legyen az irhájából kiugrasztani. Valószínűleg ezen tapasztalat önbizalmával kezdte noszogatni Guszti bácsit, hogy ne várakozzon a báránnyal az ötven éves születésnapjáig, mert Zsolti addig valószínűleg belehal a szerelembe – ezt is jobban kell érteni: mivel Zsolti nem kajtatott nagyon a lányok után mindenki tőle féltette a barátnéját. Akkoriban ígérték neki, hogy traktorral keresztül mennek rajta, hogy felnyársalják, stb... – és egyébként is hajnali 3-4kor már éhes az ember, hozza most a bárányt, majd az egyik gerendáról lelógatjuk, egy-kettőre elcsapjuk a vérét, tulajdonképpen már rakják is a tüzet a flekkennek. Kicsit nyugodtabban muzsikáltunk tovább mivel Guszti bácsi eltűnt, haza ment, elszégyellte magát a hiábavaló vetezkedése miatt. Könnyebb lett így, egy hebrenccsel kevesebb. Turucki Gusztit szétzúztuk.
A táncrend végén kicsapódik az ajtó, Guszti bácsi belök egy talicskát benne összekötözött lábú megszeppent bárány. Szétzúzott minket.
Icsán banda
Egyszer volt – ez nem jó, mert brácsásokkal esett meg – szóval eszter-esztámkor volt, hogy két nagyokos kolléga összekülönbözött. Az elöszőr szólaló ellentmondást nem tűrve kezdte, hogy a széki Icsán zene a legszebb. Ki mit nem tűr azt kap – bölcselet egy tetszőleges felcsíki kapufáról – tehát a későbben szóló ellenkezett. Eltartott egy ideig míg az első brácsás a sok bizonygatás közt feltette a kérdést: „miért ne volna az Icsáné a legszebb zene? Mert az már nem is zene!”
Nem világos, hogy a francba tudtak ennyire együtt muzsikálni apa és két fia. Máshol is zenéltek családi zenekarok, de nem ennyire.
Vajon létezik olyan fundamentalista táncházzenész irányzat ami ezt az egyneműséget a Szentháromságra vonatkoztatná? Biztosan nem mert mértéktudó emberek vagyunk. Nem keverjük a szezont a fazonnal. A legbátrabb feltevés egy matematikus kolompostól ered, miszerint egy vektoriális mennyiséget is három érték határoz meg: irány, irányítás, nagyság.
Jelen
Üldögélünk a Prefiben, viszolygó pofával erőltetjük – a kevertet – közben a föntiekre emlékezünk, ezeken vitatkozunk. Ha valamelyik elragadtatott okostojás felkiált „Proust a madeleine-ed. Már értelek!” a következményeket elkerülendő gyorsan veszünk egy kört a hiába megbántott helyieknek – prost [proszt] = hülye.
Okkal iszom kevertet. Persze nem ez a legfontosabb kérdés.
