Kollektív megdicsőülés

A szokásos hétfői zenész foci váratlanul zenész-színész meccsé avanzsált. Szerencsére senkinek nem volt ideje mérlegelni a helyzetet, még túlzottan megijedhettünk volna, mivel a „Tompások” rendkívűl kemény csapattal álltak fel. Szerencsénkre az első tíz percben még tompán – nem eléggé kellemes szóvicc – játszottak. Mi ellenben brillíroztunk. Külön-külön, együtt, mindenképp. Olyan kényszerítőkkel és indításokkal törtünk a kapura, hogy kedvem lett volna kívűlállóktól megérdeklődni, hogy valóban mi játszunk-e. Mi mindig jól focizunk, de általában elméletben: „fussál, rúgd el, tiéd, nyugodtan, micsinálsz, neb@ssz vak vagy?!, stb.” Lassan az ellenfél is összezárt és nagyon szépen visszahozta a meccset.

Mint igazi insztinktív tőzsde cápa, a csúcson szálltam ki, mikor a játék az ősi megmérettetések megistenülő férfiúi viadalát kezdte felidézni. Neymar – a srác neve nem maradt meg, testalkatban és egy picit játékstílusban hajazott a kis brazilra – nagyon szépen tört a kapura balról, én a belső íven érkeztem és a ritmus folytán bal külsővel szerettem volna hárítani, egyszerre értünk labdába, ő lövés erővel, mire az én lábfejem befele tekeredett és rárogytam. Apró reccsenés, azonnali dagadás, taxi, sürgősség. Buta dolog.

Mistó ország

Az ortopédián minden rendben ment. Az asszisztensnő küldött röntgenre, az orvos szótlanul elvette a papírt megcsinálta az első filmet, majd szólt hogy forduljak balra. Nem gondolkoztam csak fordultam, hogy a lábam külső azaz bal felét lássa a gép, éppen ahol dagadt – ez azonban testem tengelyére nézve jobb fele fordulást eredményezett. Rám meredt miközben cinikus csodálkozással kérdezte: „Tu nu știi ce înseamnă stânga?” Beteg lapomon látta hogy magyar vagyok, valószínűleg rekordot döntöttem nála, mint a legroszabbul románul beszélő valaki. Kifele menet még gondolkodtam, hogy mondjam-e meg neki, hogy máskor a vonatkoztatási rendszert is mondja be, hogy mihez viszonyítva kell balra fordulni – fitogtatva ezzel, hogy egy román mérnöki egyetem végzőse vagyok – de beláttam hogy ez botorság lenne.

Az ortopéd orvosra várva hosszasan gondolkodhattam, hogy a doki hozzáállása vajon ösztönzőleg hathat-e bárki számára aki hozzám hasonlóan rosszul vagy tán nálam is rosszabbul beszél románul. Megjött az orvos, egy fiatal rezidens, két még fiatalabb sráccal akik közül az egyik szörnyülködő arccal nézte dagadó lábamat. Az asszisztensnő mérhetetlen cinizmussal kérdezte a doktort, hogy mit írjon a kint fekvő túlsúlyos-cukros-törött bokájú bácsi diagnózisának. A fiatal doki bajban volt, mondta is, hogy káosz az az úr. „Mondja csak doktor úr figyelek! Szóval mit írjak?” Látszott hogy régóta megy köztük a meccs. Egy idősebb átvonuló orvossal – aki rám se hederített – eldöntötték a komplex bácsi diagnózisát, aztán engem is megvizsgált hogy pontosan mi és hol fáj, majd felvilágosítottak. Megírta a diagnózist és a receptet és kinyomtatta. Már nyúlt a mellette lévő nyomtatóba, hogy kivegye a lapot, mikor eszébe jutott valami. Visszahúzta a kezét és kérte az idős asszisztensnőt, hogy adja oda neki a lapot, aki elöszőr nem értette a kérést, hiszen ő a nyomtató túloldalán volt, szóval nem tudott mit segíteni. Végül leemelte a lapot a nyomtató tetejéről és a szerkentyű mellett az orvoshoz nyújtotta, semmivel sem közelebb juttatva azt hozzá. Frusztrált udvariaskodás mindkét részről. Köszöntem, kijöttem, megspórolva a hangos következtetést, hogy mistó ország vagyunk. Valószínűsítettem, hogy senki sem kíváncsi rám.

Angyalok

Taxit akartam hívni, mikor épp érkezett egy. Beültem, első mondatomra magyarul felelt a bácsi. A velem szemben lévő gyógyszertárig végig futottuk az ólmos-ecetes pakolástól Hendrixen át Woodstockig a fontosabbakat. Mistó élményemre válaszolta: az idő mindent megold.

„Aki magát megalázza felmagasztaltatik”(undeva-n biblie)

Kiszálltam a taxiból és a gyógyszertárhoz sántikáltam. Egy vörös-göndör hajú csaj várt ott miközben egy anyuka a négy éves fiával vásárolt. A lány a lábamon keresztül nézett rám, szólt hogy ki van oldódva a cipőfűzőm. Lepillantottam, mire ő kettőt lépett előre és már hajolt is hogy bekösse. Megrémisztett. Ösztönösen húztam félre a lábam, fellódítva az épületből kiugró párkányra, mintha valami gondviselő építész gondosan odatervezte volna nekem erre a zavarba ejtő intermezzóra. Gyorsan eszembe jutott hogy ez irtó kedves gesztus a részéről és megköszöntem. Felmagasztaltatott.